 |
Zokog az égbolt
Vers - Gary Hun - 2007. november 27.
Falevél billentyűkön zápor zongorázik,
Kopogó dallamon etűdöket játszik,
Ülök a szobámban, s bámulok kifelé,
Bezárt ablakomon halvány ködfolt látszik,
Bús borongva nézem, amint az opálos
Üvegre kottafejeket rajzol az eső,
S az áttetsző vízcsepp-partitúrából
Monoton hangú ritmust dobol az idő,
Szédülök a térben magamba zuhanva,
Külvilágtól elzárt gondolatommal,
A magány zenéje halkan suhanva
Szól a csendben, akár egy altatódal.
De most váratlanul megfeszül a lég,
Egy villanás elvakítva száguld,
Fortissimóban dörmög az ég,
S e hangra a szívem görcsbe rándul,
Felüvöltenék, ha fájdalmam takarva,
Bekapcsolódnék az égi zenekarba,
De csak konokul hallgatok, habozva,
Most fájna a hang, minden szó kínozna,
Csendben ülök magamba bezárva,
Nyomasztó létem depresszióba hajlana,
Lelkem lehangolt hegedűhúrján,
Keserűn szól életem hamis dallama.
Feltornyosul belül a múlt,
Szívemen a régi hegek fájnak,
Rajtam törnek fel a sebek,
Mit én ejtettem a szívén másnak,
Oly gyötrő kínok kínjai,
Mit nem éreztem még soha,
Ólomsúlyként nyomja vállam
Az élet kényszerzubbonya.
A sűrű levegőben, ablakom kitárom,
S látszik, hogy betör a jelen, s ami rég volt,
Hallgatom, amint villámfény gitáron
Játszik, s esőkönnyekkel zokog az égbolt.
Megáll, és vígasztal az idő,
A lelki békémet kívánja,
Mintha tudná mily fájdalom,
Egy elvesztett ember hiánya,
A párkány pocsolyatükrében
Emlékeimnek képét látom,
És kín, keserv tudatja vélem,
Hogy elment egy igaz barátom,
Isten! Ha vagy, hát vedd magadhoz!
Ne érje őt a kárhozat,
Hisz amíg itten élt e Földön,
Nem bűnös volt, csak áldozat!
Tudd meg, hogy ő hitt tebenned!
Hitte, hogy van feltámadás!
Nem volt ő olyan kétkedő
Mint én: egy hitetlen Tamás!
Ha meg nem vagy? Akkor, bazmeg,
Mire való e kábítás!
Akkor a papok hazudnak,
Nem létezik a másvilág!
Ököllel ütök a levegőbe,
Mert bosszúra szomjazom,
De tehetetlen dühömben
Csak kiüvöltök az ablakon.
Ám rám kontráz újra a zápor,
Olyan kilátástalan a harcom,
Az égboltnak esőkönnyei
Lankadatlan mossák az arcom,
Előttem lent a tejszerű köd
Terjeszkedik, s elkezd gomolyogni,
Vajon mikor jön el az az idő,
Mikor tudok újra mosolyogni?
Váratlanul a semmiből egy kisrigó
Tűnik elő, s a párkányra toccsan,
Rám néz, trilláz egyet, s véleménye,
Emlékeim közepébe pottyan.
Szedte-vette szemtelenje,
Már tovább is haladt,
Miközben meglepetésemben
A szám a fülig szaladt.
Vidám dalt játszik már a zápor,
Ernyed a szorítás a mellkason,
Feszültségem oldódni kezd
Ez eső komponálta dallamon,
A Naptündér újra erőre kap
A ködből kibukkan a szivárvány,
Egy szöveg van rajta kifeszítve,
Mely úgy szól akár egy kiáltvány:
Ha pozdorjává zúz az élet,
S úthengerként rád robog,
Hagyd, hogy végigmenjen rajtad,
Majd állj fel, s töröld le a port!
|
|
|
