 |
Fa-szú
Vers - Gary Hun - 2007. március 1.
tölgyfában lakott egy fa-szú,
mindig serényen percegett,
munkáját gondosan végezte,
de ezzel sosem hencegett.
történt egy napon, miközben rágott,
s a fa rostja szájában sercegett,
hogy felfigyelt egy másik hangra,
mely állandón másodpercegett,
fülelni kezdett hát, hogy értse,
miről is szól az üzenet,
s a kódolt jellel, jelbeszéddel
telerágott egy füzetet,
aztán megfejtette a sifrét,
s örömmel rikkantott egy nagyot,
a szomszéd fában egy rokonlélek,
egy szimpatikus lény lakott!
nagyon egyedül volt a lelkem,
s azt másodpercegte, hogy fél,
ezekről szólt a jelbeszéd,
és, hogy segítséget remél!
s arról, hogy cserbenhagyták,
azóta cserfa az otthona,
együtt lakott egy puhafa-szúval,
elhagyták, s élete mostoha.
ebből az derült ki róla,
hogy az illető egy hölgy,
s felpercegett a keményfa-szúban
a közös otthon: a jó nagy tölgy!
nem is habozott most már sokáig,
s írt egy szerelmes tölgyfalevelet,
belerágta: beléd estem bokáig.
olyan jó lenne nálam, teveled!
gyere át hozzám, átmegyek érted!
bejárjuk az egész tölgyfa lakomat,
szerelmemet majd te is érzed,
ha megmutatom az összes makkomat!
átküldte, s rögtön jött a válasz:
átmenni sajnos nem tudok,
mert beszorultam ebbe a fába,
szinte mozdulni sem bírok!
gyere át értem, és segíts rajtam,
mert úgy érzem, hogy megveszek!
csak szabadíts ki innen,
s házam és én tiéd leszek!
mit is tagadjuk, hősünk magára
túl sokat nem váratott,
felajzották e szép szavak,
s elkapott egy jó járatot.
Átcsusszant hát a szomszéd fába,
s ajtóhoz érve kopogni restellt,
átrágta magát rajta gyorsan,
s közben teste vággyal megtelt,
és az ajtón túli csendben
kíváncsiság lett úrrá a szún,
s megakadt a szeme a polcon
egy „origi” tokaji aszún!
meghúzta hát az üveget bátran,
nyeldekelt a szomjas torok,
s körbenézve lenyűgözték
a gyönyörű szúrágta bútorok!
aztán a tárgyra térve így szólt:
elérkezett az alkalom,
megjöttem, hogy megmentselek,
hol vagy hát, drága angyalom?
s egy hang szólt ki a sarokból,
- itt vagyok, segíts rajtam, kérlek!
mert úgy érzem magam most,
akár egy fába szorult féreg!
odaballagott hát, hogy segítsen,
de aztán meggondolta magát,
mikor kidomborodni látta
a másik gyönyörű potrohát,
eszébe villant, hogy miért ne…
(jaj, de huncut gondolat)
…miért ne előtte vegye el,
a felajánlott dolgokat…?
s erősebb lett a vágy az észnél,
és csak egy huncut mozdulat,
s hat láb, hat lábnak a hátán,
tizenkettő az egy tucat…
megadta módját az élvezetnek,
tekert, kavart a másikon,
amaz meg, mint kit félrevezettek,
közben megadón ásított.
s miután elvégezte dolgát
eszmélt, mit előre nem láthatott,
a lelkes szerelmeskedésben
eltévesztette a bejáratot…
csak aztán nézett alája,
s érezte, valami nem stimmel
s arca gyorsan vált halálra,
(mit kínlódjak itt a rímmel),
menekülőre fogta a dolgot,
mert félt, hogy amaz kiszabadul
a vészkijáratot kereste,
s kaparta a falat vadul,
majd átrohant a honi tölgybe,
nem tudta, hogy élő, vagy holt,
mert annak, kit „szívhölgyének” hívott
nála is nagyobb töke volt!
és mi a tanulság ebből?
olvasóm sejted, mire gondolok?
a versnek vége, de jól jegyezd meg:
tévedni nemcsak emberi dolog!
|
|
|
