Rovatok
Ajándék
Buliztam
Érdekes
Ez az oldal, itt
Idézetek
Kieg. versekhez
Kultúrpajta
Külbelpol
Mélyértelmű
Mindennapi mindenfélék
Napló
novella
szerelmes sms-ek
Szerelmes-vágyakozós
Szüret
Veder
Vers
Belépés
Azonosító:
Jelszó:
Regisztráció
3 másik
Kameraman [06-09-28]
Ezt... [06-03-23]
A messziről jött templom [04-02-06]
Keresés
Toppon
Porfogó [15-08-02]
Angolkóros [15-08-02]
Az Isten szeretője [15-08-02]
Szorgalmasak
Impresszum
Használat feltételei



Álom
Vers - Walter Smith - 2006. december 16.

Álom



Tél volt. Egyedül voltam egy hideg faviskóban egy hegyen. Vastag tölgyfa asztal előtt ültem. Könyökömmel a kemény asztallapra támaszkodtam. A szoba ahol voltam, sötét és rideg volt. Az egyetlen világosságot az orrom előtt pislákoló gyertya nyújtotta. Lángja hol fellobbant, hol apró törpévé zsugorodva küzdött, a sötétség ellen. A gyertya fénye megtört a mellette álló üvegen, halovány vörös karikákat festve a sötétségbe burkolódzott szoba falaira. Kezemben poharamat szorongattam, benne bor fodrozódott. Újabb üveg bort bontottam, az ital gyorsan fogyott azon az estén. Éreztem, hogyan zsibbadnak el végtagjaim, s hogyan lesz úrrá kellemes bódultság elmém felett. Láttam, hogyan farag az ablakra jégvirágot a hideg a pára tömbjéből.
Odakint az éjszakai égbolt fényei csillantak meg a havon, lidércfényben úszott a táj. Bent egyedül ültem, tekintetem hol a borra, hol a gyertyafényre vándorolt. Figyeltem, hogyan gördülnek le az apró viaszgömbök a gyertya testén, le az asztalra.
Orkán erejű szél rázta meg a ház favázát, a távolban felvonított egy farkas. A deszkák recsegtek-ropogtak a rájuk nehezedő démoni fagy súlya alatt, s a falon az éjfélt ütötte el az óra. Eszembe jutottak a múlt emlékei, köztük a nem is olyan régen eltávozott barátom. A sok régi kép között Ő is feltűnt. Már-már azt hittem elfelejtettem, pedig nem telt el olyan nap, hogy ne gondoltam volna rá.
Láttam magamat a poharamban, éppen ittam a hullámzó bor felszínén. A gyertya haldokló lángját figyeltem, ujjamat égette a rá csorgó viasz. Az asztal végében fátyolszerű köd gomolygott. A homályból halott barátom lépett elő.
Fakó arcán könnyedén törtek szét a mámor és a fény sugarai. Szemében nem evilági tűz lobogott. Köszöntem neki, s intettem üljön le nyugodtan velem szemben. Közben egy másik pohárba is töltöttem a borból, s halvány teste elé raktam. Nem szólt semmit.
Egymással szemben ültünk, mindketten máshonnan jöttünk, s mégis távol világunktól összezárt minket agy álom. Révedező tekintetével a pislákoló fényt nézte. Áttetsző arca végtelenül nyugodt és szomorú volt. Szemeiből könnyen ki tudtam olvasni, ő is az emlékein töpreng. Legalább annyira magányosnak éreztem magamat, mint a barátom.
Miközben álmodozó arcát figyeltem, nem tudtam eldönteni én álmodom e őt vagy ő engem. Ahogy azt sem tudtam el dönteni, melyikünk is halt meg. Egymás számára mindketten halottak voltunk. Talán csak álmaink találkoztak ezen az éjszakán élet és halál határán. Köszöntésre emeltem poharamat, majd kiittam tartalmát. Barátom arcán különös mosoly jelent meg, s alig észrevehetően biccentett fejével, s ő is pohara után nyúlt. Együtt merültünk alá a múlt feneketlen, mély tengerében, míg, a gyertya csonkjáig le nem égett.
Másnap mikor fel ébredtem, a földön hevert két pohár, s egy üres üveg.


Ifj. Szilágyi Sándor