|
|
|
|
Magadba temetve
Vers - pille - 2006. február 17.
Amikor pezseg körülötted az élet
És látni véled az ezernyi szépet
Lelkedben újraélednek a képek
De megállítanak valami fékek
Tekinteted körbejár a tájon
Szemed megakad megannyi bájon
De feltűnik, ami mellett elmentél
Hogy mennyi boldogtalan ember él
Nézed őket hosszasan, kérdőn
Nem érted miért tekintgetnek félőn
Sokan irigykedve bámulnak rád
De ezért nem illetheti őket vád
Megpróbáltak adni és kapni
Egy ideig embernek maradni
De egyszer csak eljön a pillanat
Mikor máshol lel rájuk a pirkadat
Mikor belenézel a szemükbe
Kihalt, törtető, sivár életükbe
Rátalálsz valami rokonféleségre
Magas falakra, fénytelenségre
Tudod már, mennyi lélek szenved
Amit eddig nem láthatott szemed
Mindenfelé égbe meredő falak
Temérdek magányosan lézengő alak
Tűnődve bámulsz a végtelen égre
Miért nem lépnek az emberek végre
Hisz lelkükben van a megoldás kulcsa
Amikor ezt mondod, a tekintetük furcsa
Hová tűnt a szeretet, a megbocsátás
Miért váltotta fel azt az álság, a bántás
Miért nem vállalják fel magukat
Álmaikat, vágyaikat, minden arcukat
Láthatod, ha sötétségben élsz
Soha, de soha révbe nem érsz
Irigyled az égen fénylő csillagot
Nem hallod a neked zengő harangot
|
|
|
|
|
|
