 |
Ősz - Későősz
Vers - Lore - 2006. február 3.
az őszi sorozat 3. darabja 2003-ból...
Ott járt köztük ismét, egyedül a halott félhomályban,
Magában halódva ő is a fáktól övezett némaságban.
Egyedül volt megint, pedig oh, de rég nem érezte a magányt,
Keservben dobbanó szíve minden vércseppjével siratta azt a lányt.
De a lány most nem volt sehol, Őt már nem érdekelte sebzett lelke,
S a lány távoztával az életet mélyre, a sírok földjébe temette.
Minden lépte - a holtak csendes lépte - csak vitte egyre beljebb,
Be, a fák csendjébe, levelek ezrébe, hol az örök nyugalom rejlett.
Csak nézte, nézte őket üres szemmel, keresve azt a büszke ágat,
Mely gyógyírja lehet lelkének, mellyel örökre eggyé válhat.
S végül ott állt előtte, s felsóhajtott - Hát megtaláltad,
E délceg, fiatal fa volt szívednek, s tenmagadnak minden vágyad...
S a fiatal fa a széllel súgta - Hát én vagyok a legjobb!
Izmos ágait a szélbe szúrta, s mint féktelen vitorla, lombja úgy dagadott.
S hiába zúgták hangtalan, millió levéllel a fák, melyeket megrágtak az évszázadok:
- Hallgass, te balga bükk, hallgass, mert lelkének súlya nem hoz, csak örök bánatot.
Mert a fiatal fa még sosem látta a kínzó véget,
Sosem érezte ága a kötél égő sebét, mikor véget ér egy élet.
S utána is, végig, a hosszú évszázadok alatt.
Mert halála fájdalma örökre ott marad!
- És Visszhang? Ő hol van? - siratták a reményt, kik már láttak,
Kik maguk is valaha egy halott-szerelmes testtel egy lélekké váltak.
De Visszhang nem volt sehol, mindenen csend honolt,
Könny nélkül siratta mindazt, mi leomolt.
Mert ő tudta, látta, hogy úgy lesz, mint máskor,
Ezer évek óta, oh, milyen sok százszor!
A Szerelem, a gyilkos, ki fáit gyötörte,
Halottak súlyával törzsüket megtörte,
Ölni fog majd ismét, megöli majd Őt is,
Hiába remélt Ő, Visszhang tudta, Őt is!
S most nem szólhatott, csak nézhette a csendben,
Ahogy ott áll némán a büszke fával szemben.
S forognak fejében a halott gondolatok,
Zavaros szívében ezer vágy, s érzés csapong.
- Oh, mily nehéz a halál, mily bírhatatlan nehéz!
...csak egy van, mi nehezebb, ha magányosan élsz!...
Mert ha megérezted egyszer, milyen, hogyha SZERETSZ,
Életedben többé egyedül nem lehetsz!
És ha nincsen veled, ha nem akar téged,
Jöjjön hát a halál, hozzon békességet!
Vigasztalja szíved egy fa csendes ága,
Legyen ő a sírod, lelked megnyugvása!
Haljon meg a tested, pihenjen itt végleg,
Szárnyaljon a lelked, vigyen Hozzá téged!
Vigye azt az egy szót, mi belőled marad,
Hercegnőm! SZERETLEK! - e szó Hozzád szalad.
|
|
|
