Rovatok
Ajándék
Buliztam
Érdekes
Ez az oldal, itt
Idézetek
Kieg. versekhez
Kultúrpajta
Külbelpol
Mélyértelmű
Mindennapi mindenfélék
Napló
novella
szerelmes sms-ek
Szerelmes-vágyakozós
Szüret
Veder
Vers
Belépés
Azonosító:
Jelszó:
Regisztráció
3 másik
új fiatal csapat [06-03-27]
morb [06-02-23]
Keresés
Toppon
Porfogó [15-08-02]
Angolkóros [15-08-02]
Az Isten szeretője [15-08-02]
Szorgalmasak
Impresszum
Használat feltételei



Ősz - Újabb ősz
Vers - Lore - 2006. február 2.

Ezt még 2001-ben írtam. Második része volt annak a sorozatnak, amit még tegnapelőtt raktam fel.

Ott voltak megint, újra ketten, a néma fák között, a nyarat sirató bánatos parkban: Ő és Visszhang.

Rég jártál erre. Látod? Megint haldoklik a táj.
Sírnak a fák, hullik véres levelük, apró vörös cseppek,
Mik a földre hullva, ahhoz lapulva azt suttogják: Fáj!
Mily borzasztóan fáj az őszi halál!
– sírják a földön fekvő apró testek,
A lábunk alatt roppanó száraz levelek…
…S te hogy élsz? Milyen az élet ott kinn, néma parkomon túl, hol őrült a világ?
- Néha boldog, néha nagyon fáj…
- S a lány, kinek lelke szívedbe markolt, s húzta magához a messzibe?…
- Ő minden, mi jó, s szép odakinn, ki többet ér, mint gyönyörű parkod összes fája!
…s ha Ő nem lenne nekem,
hogy apró könnycseppjeivel itassa meg szívem,
fáidnak adnám halott testem,
hogy véremmel őket megetessem,
s hogy szabadon szállhasson lelkem,
hogy mindig Vele lehessen,
némán, Őrá akkor is vigyázva,
szerelme nélkül az elmúlásra várva…
Élek. Nélküle magányosan, síró szívvel Őrá várva,
s vele gond nélkül, boldogan, a csillagok közt szállva.

- Jó neked, ember vagy, kit néha megérint a boldogság...

Nézd e gyönyörű öreg fákat,
Kiket fogva tart az örök bánat!
Látod? A múltnak kétszáz éve repedt kérgükbe véste
A legmélyebb bánat szavát, mi a világ legfájóbb mérge:
SZERETLEK - görcsös betűkkel ezer kés írta,
S a szóba zárt érzést a fa magába szívta.
És sírt...oly sokáig él ő, hogy látja a véget,
Mikor a két szívet megöli az élet.
És újra...és újra, ugyanaz a bánat,
Szívek jönnek-mennek, s a fa csak várhat.
Évszázadok múlnak, s a fa némán várja,
Hogy meghaljon ő is, egy fejsze kivágja.
S mi legjobban fáj az évszázadok alatt,
Az egyszervolt szerelem, minek vége szakadt:
Ismét a parkban jár, szíve szétzilálva,
Kit nemrég még szerettek, most a halált várja.
Megy lassan a fához, néz egy vastag ágat,
S a fa hiába sírja némán: Ne csináljad!
Utószor olvassa, mit ő vésett rája,
Mi elmúlt, s mi miatt most a halált várja.
SZERETLEK – olvassa azt a fájó mérget,
És a fának kínja soha nem ér véget.
Mert ott lóg halott teste ama vastag ágon,
S a fa érzi súlyát, mindörökké fájón.
S egyre többen lógnak, több, s több lélek húzza,
S a belészálló bánat forgácsokra zúzza!
S a fa csak nézi: mind meghal, ki szeret,
S a fának a szerelem csak bánatot jelent.
...ezért kiáltja minden fa: NE SZERESS!
Bánatot nekünk, s magadnak ne keress!

Hát nem értik a fáid?! Kell, hogy SZERESSEK!
Kell, hogy valakivel egy lélek lehessek!
A szerelem az élet, mi véget sosem ér,
S ha meghal a két szív, mi szülte, Ő akkor is él!
S örök jele marad: Élt egyszer két lélek,
Kiket eggyé kovácsoltak az együtt töltött évek.
S ha ők meg is halnak, örök nyomuk marad:
Az a gyönyörű szó, mi a végtelenbe szalad:

SZERETLEK!