|
|
|
|
A sötét szomorúság
Vers - otikata - 2006. január 12.
Bú vala most mindenütt...
Nem szól senki, csend honol.
A mindennapos sok öröm eltűnt.
Feketeség!- Engem kormolsz.
Rajtam ül a sötét szomorúság mozdulatlan,
Egy olyan átok, mely fáj, sebez
A fekete tinta kiborúlt, de itatom
Mind nehezebben, s kezem reszket.
Átok!- menj, fuss, hagyj békén.
De nem megy! Mind mélyebben a lelkembe búvik
Az átkozott sors, a sok fájdalom révén
Egyre nehezebb...Nem bírom...Elég!
Sorsom ellenem fordul... Vagy én ellene?
Feketeség mindenütt, s átok zaja.
Tennem mondjátok Honfik, mit kellene?
De nem mond senki semmit, mindenki hallgat.
Száműzött, mely számkivetve él a hontól,
S nem tudja hova fusson, hova menjen.
Harc vala. Nem ért meg senki. Mit várok minden naptól?
Egyedül vagyok az életben.
Ó mond sötétség ura! Meddig gyötröd lelkem?
Engedj! Hagyj magamnak Te maró fájdalom.
Egyre mélyülő sebet ejtessz bennem.
De nem baj kiállom, a bátorságért vállalom!
De meddig tűrjem?- még mindig hallom
Lidérc kacajod, és suttógó hangod.
Szavad minden hangja maró fájdalom.
Ó sors te magasztos, kegyes...csak álom.
Nem magasztos, senem kegyes a fájdalom.
Tűri lelkem.- még tűri, de meddig?
Lehet, hogy testem a sötétségnek átadom.
Nem kűzdök...nem bírom tovább, csak eddig...
Testem fáradt, s én is az vagyok,
Hont nem lelek. Egy fatörzsnél megbújok.
Szemem fáradt, lelkem nehéz
Egy pillanatnyi jó érzés, s szemem csak néz.
Elmém szabadul, szívem tisztul.
Lelkem egy jobb világ felé száll
Ahol mindenki megért, és nem a sötét az Úr
És csak boldogság, fény!- sehol egy rossz szó...
|
|
|
|
|
|
