 |
A szobor
Vers - Gary Hun - 2005. július 5.
A szobrász a kis műteremben gubbaszt térdén könyökölve
Álla öklén, mélyre szántó gondolataiba merülve,
Alkotókedvét lassan visszafogja,
/ hisz nem lehet mindig a munka foglya /
Kicsit még vár, csücsörít ott hátul,
Majd feláll, visszanéz s elámul,
Félkörbe járja lassan a művet,
Nézi jobbról-balról, amit művelt,
Kicsit féloldalas, lehetne pofásabb,
De azért szép, jegyzi meg magának,
Mégiscsak én kreáltam! Szép munka volt!
Remélem most már nem lesz rajta folt!
Lehet úgy körülbelül fél kiló, /plusz áfa /
S egyre jobban tetszik az asszimetriája,
E mélybarna színből okkerba átmenet,
Ily tökéletest még Manet sem festhetett,
Képzelete hirtelen szárnyalni kezdett,
Hol lelne méltó helyet e műremeknek,
Talán egy parkban, dús lombú fák közt,
Gránitemelvényen?
Tán inkább egy téren!
Fából faragott dupla oszlopon állna,
Mit sok bel- s külhoni turista csodálna…
Még jobb lenne a Duna-korzó!
Alatta márványfeliraton ott állna:
Itt ez egy Sárgásbarna Torzó!
Vagy tán… de mi ez a negatív illat?
Egy pillanatra visszahőkölt, megdöbbent, meghökkent,
S a szellemi szárnyalásból a földre visszazökkent,
Kereste szemével a furcsa bűnjelet,
Melytől megtört a repdeső képzelet,
S ott volt előtte a fél kiló, /plusz áfa/,
A Sárgásbarna Torzó alkotása,
S akkor már tudta, nincs oszlop, se márvány,
S e remekmű nem lesz turista látvány,
Nem válik közkinccsé, nem megy múzeumba,
Nem vonul be majd a köztudatba,
Ott állt, nézte, nézte, kicsit sajnálkozott,
Majd elvégezte a papírmunkát, búcsút intett,
Megfogta a láncot, és csendben lehúzta, amit alkotott!
|
|
|
