Vers - Baráti tavasz

Eljött a tél a kertembe , eljött a tél a szívembe .

Télen a világot fehér lepel fedi ; mi csúf volt , azt a hó ellepi .

Télen az érzések is változnak , télen a világ is más képet ad .

Mi eddig aludt , most felkelé ; mi eddig ébren volt , most lefekvé .

Télen a világ nem alszik , fed a mindenható ; ha nem hiszed bemutathatom mi látható .

Farkas vonyít a téli reggel ködében , lelkem vele vonyít a téli reggel hidegében .

Apró dolgok mozognak a hóban , fontos dolgok vannak változóban .

Ropog a hó , mikor utamat járom ; megnyugvást a fagyos éjszakában sem találok .

Holdfény világítja utamat ; kerülgetem a havas ágakat .

Miért nem nyughatsz vándor , mond mi nyomja lelkedet ?

Miért nem nyughatsz vándor , miért nem pihenteted a sebeket ?

Barátian figyel , s önt el fényével ; kérdöen kutat éles tekintetével .

Kiöntöm neki a bánatom , s lépek tova járatlan utamon ; kiürült lelkemet hagyom járt utamon .

Vigyázz mit teszel , szól s ugrik vissza az égre ; vigyázz merre mész int , s kaptat tovább a helyére .

Köszönöm , intek felé ; de már haladok az erdő sürüje felé .

A fény ide már nem merészkedik , öröm ide már nem pimaszkodik .

Sötét árnyak tekintenek felém , kiváncsian lesik az újjabb jövevényt .

Lesik a mozdulataimat , kutatják lelkemet ; ébren figyelik minden léptemet .

Vándorok nyomait kutatja szemem ; mások nyomait keresi éhes tekintetem .

Nyomokat azonban nem lelék , csak a vándorok hült helyét .

Lábam fáradt , testem kesereg ; jó lenne lelni egy nyughelyet .

Egy ösvényt lelek a sötétben , egy reményt a végső kétségbeesésben .

Fény is dereng amott , talán megpihenhetek legott .

Fáradt testem sietésre sarkalom , pihenésre talán nem lesz több alkalom .

Hosszú az út , a fény is csalfa ; nem lesz ebböl pihenés ma .

Testem feladná , de a lelkem még remél ; pihenést az ész azonban már nem remél .

Rovom tovább a lépteket , újabb remény tölti el szívemet .

Te vagy a fény , te élteted a reményt ; kérlek várj meg , hisz talán van még esély .

Szedem lépteimet , sietek utamon ; hosszú az út , messze a nyugalom.

Elfogyott a rengeteg , riadok fel félve ; fény önti el az arcomat végre .

Oly régen járok már magányban , félek továbblépni a fényes világban .

Meglátlak téged , ki ott állsz a réten ; egy virágot forgatsz a kezedben éppen .

Megállok a határon , továbblépni nem merek ; hív a sötét , csal vissza a rengeteg .

Tavasz és tél , a határon állok ; nem tudom mit tegyek , ezért csak várok .

Gyere , maradj , mondja a rengeteg ; fájdalmat találsz a fényben , semmi egyebet .

Te csak állsz , nem csinálsz semmit ; vonz a rengeteg ,érzem lassan elveszek megint .

Kérlek várj ; szólsz felém , s a kezedet is kinyújtod ; van még remény .

Lábam remeg , mozdulni kéne ; lelkem az , mi mintha még félne .

Kacaja száll felém , a félelmet elűzve rohanok felé .

Testünk összeér , felkapom , forgatom ; aggályaimat e rengetegben hagyom .

Virágokon lépdelek ; mellettem ugye ő van , ez nem képzelet ?Ugye nem játszik velem a calfa képzelet ?

Tavasz van , gyönyörű tavasz ; a tél elmúlt , ez már a rügyfakasztó tavasz .

Meséli az életét , iszom szavait ; gyönyörü ajkáról a szavak döntik le szívem utolsó falait .

Barátok vagyunk , jelentem ki merészen ; ez az , mi mindent jelent most nékem .