Veder - Csak egy hétvége...

Izzadtam már vagy tíz perce egy kiszolgált, felfordított csónakon üldögélve a napon, amikor eszembe jutott, hogy be is húzódhatnék az árnyékba. A srácok ledobálták a pecabotjaikat, merítő hálóikat, és még egy csomó számomra ismeretlen rendeltetésű szerszámot, és „vigyázz a cuccra, majd jövünk felkiáltással” elhúztak a faluba, néhány nagyon fontos, nélkülözhetetlen dolgot beszerezni a négynapos horgászathoz, úgymint: bor, sör, pálinka. Amikor jöttünk, bizony már nem fért be a Ladába négyünk mellé a demizson házi pálinka, amit Mariska néninél szoktunk megvenni, és a három láda borsodi, ami nélkül nincs horgászat.

Előkotortam a motyómból a BÜSZKESÉGEMET, a 10x50-es, tízszeres nagyítású távcsövemet, a túlélő készletemhez tartozó literes termoszt, amit otthon gondosan feltöltöttem a hűtőszekrényből bikavérrel és szódával, némi jég társaságában, és behúzódtam a bokrok alá. Máris jobban éreztem magamat. A túlpartot szinte karnyújtásnyira hozta a távcső, bár amúgy sem volt ilyenkor nagyon széles a Tisza, száz - százötven méter lehetett. Volt egy öreg ladik kikötve a túloldalon, ha hétközben keveredtünk le, volt hogy átúsztam érte, - már kitapasztaltuk, hogy a gazdája csak hétvégén használja – és olyankor a fiúk kuttyogtattak, vagy mi a bánatot csináltak. A bokrok között mozgást láttam, legnagyobb örömömre Hazug Disznó-t fedeztem fel, amint éppen valamit rágcsált.

Még tavaly csapódott hozzánk egy alkalommal, csapzottan, sántikálva, riadt tekintettel, szemmel láthatóan az éhhalál küszöbén. Fajtáját nem lehetett megállapítani, - szerintem már generációk óta - olyan volt, mint a disznósajt, ebből is volt benne egy kicsi, meg abból is. Jóllakattuk maradékkal, amit azzal hálált meg, hogy körbe fosta a táborhelyünket, mintegy kijelölve a határokat. Nyilván sokat és hirtelen kajált be. Napokig sajnáltatta magát a bicegésével, mígnem egy hajnalban nem vette észre, hogy felébredtem. Mit ad isten, úgy rohangált föl alá, mint aki az olimpiára edz, sántítás egy deka sem. Addig, míg meg nem látta, hogy figyelem. Abban a pillanatban újra elővette a sánta figurát. Akkor neveztük el, addig csak kutyának hívtuk.

Füttyre csücsörítettem a számat, és eltrilláztam a szokásos dallamot, Hazug Disznó már ugrott is be a vízbe.

Már messziről halottam a Zsiga hangját, mind a hatvan üvegsör és a kocsiban maradt bográcskislapátsátorcövek zörgését. Feltápászkodtam, megnéztem a hűtővermünk állapotát, amit még két éve ástam, de minden évben betemette a zöldár hordaléka. Az idén már harmadszor vagyunk, úgy hogy most nem sok bajom volt vele. Tomi beadogatta az üvegeket, ezt soha nem hagyta másra, biztos helyen akarta tudni az ellátmányt. A verem fölött árnyat adó faágra akasztottam a túlélő készlet fontosabb darabjait, dugó húzót, sörbontót, - ebből volt tartalék is, bár ahogy én a Tamást ismertem, szalmaszállal is felbontotta volna, ha magáévá teheti az üveg tartalmát – egy hét decis bádog bögre, Pisti részére, akit a felesége úgy engedett el otthonról, hogy napi négy - öt pohár sörnél többet nem iszik meg, és Pisti szavatartó ember volt, egy második világháborús benzines öngyújtót, ami valamilyen töltény hüvelyből fabrikáltak, de fix pont volt a kiruccanásainkon, ha máshogy nem, a kocsiból kiszívott benzint tettük bele, és így tüzet tudtunk csiholni.

1 2 3 4 5 6 7 következő