nem is mint önnön csinálmány, inkább egy szorongató dolog az Élet platformjain, peronok mellett, mélységek aknáin suhanó sötét szerelvény. szorongás, ahogy az óra vöröslő számai ketyegnek, fokozódó drámai feszültség. aztán előfordul, és nem egészen világos, mi történik, és meddig, de az embernek mindig olyan zilált utána a ruhája, haja, idegei, és némi légszomj léphet fel. legalábbis ez a benyomás éri azt, aki mint utas, de nem utazásként éli a dolgokat, illetve nekem sosem jött be a tranzit maga, sokkal inkább az ott-levés, odaárkezés, baszakodás az ellenőrrel, kólagéppel meg az új reklámok új falakon. akad egy-két dolog, amivel életest lehet játszani a depihálózat kelletlen mélyén is, és ezek nekem sosem a távolság megkapásával jöttek együtt. olyan megkapó tud lenni az a visszhangzó-fáradt akna a legfurcsább órákban is, mint mikor Berlinben, egy rég elfeledt baráttal hajnal vártuk a másholt, és beszélgettünk, ittunk és énekeltünk, fáradt és félig-értő közönséggel, hasonlóan, közönségként. és most, ahogy picit belémpulzál egy félsötét, emlékszerű feledés, olyan, mint az a meghatározhatatlan, fényes várakozás a visszatérésre, egy olyan hely elérkezésére, ahonnan jöttünk, vagy ami csak picit változott, és még hozzáalkalmazkodható, olyan otthonszerű. persze egy átmeneti és idegen városban, bárhol-megállóban.