Szombat este 6 óra, 20 éves vagyok. Ülök a villamoson, a hátamat veri a hideg, de nem borsódzik, hanem fáj. Konstans sajog már több napja, a nyugati medicina réges-rég megjósolta, végre valami, amiben igaza volt. Tessék rám nézni, íme a XXI. századi nagygenerációja. A villamos végigkúszik a jól ismert város, napi többször látott körútján. Azt mondják a hó 20 évvel ezelőtt is pont így zuhogott. Megyek a Pszinapszisra, én, aki gyerekkorában egyet kért csupán a hatalomtól, hogy pusztítsa el a pszichológus társadalmat. Nem kell mélyre menni az összefüggésekért, nagycsoport után a drága óvónőm úgy gondolta, hogy jobb, ha megvizsgáltat, egy olyan gyereket, aki beleharap egy papírtortába, mielőtt nyugodt lélekkel iskolába küldi. A mamám egy játékrobotot ígért, ha sikerül abszolválnom a tesztet. Lehet, hogy hiba, de az a kis vacak lett az első szerelmem, nem szükséges elmondanom, hogy megkaptam az engedélyt az iskolához. Kevés dologra emlékszem a gyerekkoromból, de arra a kellemetlen fél napra nagyon tisztán. A didaktikus logikai csapdákból már akkor is megtaláltam a kiutat, az irányított beszélgetés pedig macska-egér harc volt köztem és a szőke pszichológusnő között. Sokáig felnéztem a felnőttekre, minden adultot feltétel nélkül tudtam tisztelni középiskolás koromig, de aznap, 6 évesen, megismertem a színvonal alatti beszédpartner fogalmát. Ma persze sokszor érzek méltatlannak bizonyos „intellektusokat”, de már nem vagyok naiv kisfiú. Bekerültem az iskolába ezzel a lelki lenyomattal, sokáig szívből utáltam a lélekbujkászokat, a fizikus apám büszkén vette tudomásul. Most pedig nyomulok a tömegközlekedésen a Szabadidőközpont felé.