Ma este volt szerencsém megnézni Brecht Kurázsi mamáját, ami egy régi-régi adósságom, az érettségi előtt anno ugyanis elblicceltem a könyvet. Nevetséges, de a legmegfelelőbb szó a darabra épp az, hogy színpadias volt az egész. A közönség 70 százaléka 18 éves bliccelőből, 29 százalék nénikéből állt, a fennmaradó egy százalékot képeztük mi. Nyilvánvaló volt, hogy a darab felületessége, didaktikussága a 70 százaléknyi ifjúságnak szólt. Igyekeztem magam beleélni egy kamasz lelkébe, vajon mennyire kavarja fel Kattrin megbecstelenítése, de nem éreztem semmit. Lehetséges, hogy ők sem? A fene sem emlékszik mi volt már 18 évesen, hogy éreztem volna, ha akkor nézem meg. Nem az első csalódás a régről maradt műveltségbeli fehér foltok színezésénél, de még mindig olyan éretlen vagyok, hogy nem látom be: minden műnek megvan a maga helye és ideje amikor olvasni, látni kell. Persze basszus ez legtöbbször 14 és 18 éves kor közé esik, erről már lemaradtam.
Utána viszont kellemes vörösborfogyasztói társadalmat sikerült kialakíteni a Yesben, ha az előadásnak nem is, de a vbnak még mindig a hatása alatt vagyok, reggel korán kelek -bár ez ebben a pillanatban nem olyan kétségbeejtő, mint lesz majd a telefoncsörgéskor... Ha másért nem, a két régi jó barát viszontlátásáért érdemes volt így széthúzni a napot, kellemes zsongás, merész gondolatok, első beleírás ebbe a nem túl szerencsés nevű, de kedvesen ismerős... Mibe is?
