|
|
|
|
Kráterek
Szerelmes-vágyakozós - biopszicho - 2006. április 18.
Lassú halál ez, hogy rád gondolok.
Szavak, csak rövid sorok
jutnak eszembe, mert minden más te vagy,
amit képben szül az agy.
A holdfényben csillogó szemek -
melyekben újra meg újra elveszek -
ha rám néznek a csillagok alatt,
a legkeményebb jégből is felolvasztanak.
Ahogy a kezed érinti az arcom
esküszöm, feladom minden harcom
ellened, s ha az ujjad hajamban megakad,
hogy újra simogass, én kiszabadítalak.
Elbújva, csendben, a fűben heverve -
arra gondoltam, vajon szeretne?
De tán a szívében egy picit most is ott vagyok.
Még ha egy lopott percnél többet nem is adhatok.
S te megöleltél. Azonnal tudtam,
hogy a lelkedig jutottam,
és ott a szabad ég alatt
majdnem szívből megcsókoltalak.
Ha úgy lesz – mondtam,
szorító karjaidból kibontakoztam –
ebben a percben bántam, hogy nem lehet,
mert bár tagadom, de a szívem téged, egy egészen picit, szeret.
|
|
|
|
|
|
