Rovatok
Ajándék
Buliztam
Érdekes
Ez az oldal, itt
Idézetek
Kieg. versekhez
Kultúrpajta
Külbelpol
Mélyértelmű
Mindennapi mindenfélék
Napló
novella
szerelmes sms-ek
Szerelmes-vágyakozós
Szüret
Veder
Vers
Belépés
Azonosító:
Jelszó:
Regisztráció
3 másik
Bárányfelhő [06-04-18]
Angyal [06-01-03]
Csecseee-becccseee'' [05-11-22]
Keresés
Toppon
Porfogó [15-08-02]
Angolkóros [15-08-02]
Az Isten szeretője [15-08-02]
Szorgalmasak
Impresszum
Használat feltételei



Az utolsó napon
novella - Pósán Ferenc - 2015. április 11.


Kegyetlen valóság, kegyetlen világ, de Lászlónak máshol jártak a gondolatai. A városi parkon, a Fancsika tó előtti padra gondolt - ahova most is tartott -, ahol a nyarak jó részét töltötte olvasással. Legfőképp, vicces és komikus történetekkel múlatta az időt, de nem vetette meg Stephen King-et sem. Mindig is csodálta, rendkívüli és misztikus történetei miatt, legfőképp a „A ragyogás" és a „Halálsoron” című regényei miatt. Az elmúlt évek történései is mind arra emlékeztették, mintha még most is egy ilyen Stephen King regényben lenne. Hogy valahogyan, valamiképpen, olvasás közben elveszett a könyvben, a szavak és mondatok között.
Remélte, hogy így is van, mert szeretett volna már felébredni, valahogy szabadulni. Várta, hogy vége legyen... minden hiába. A valóság igen is zord, és émelyítő. Valós a szél, mely csípősen arcát csapdosta, és valós a hideg, ami minden egyes lélegzetvétellel behatolt tüdejébe, remegő jégtömbbé változtatva azt. A dermesztő mínusz fokok, melyek minden egyes nappal, egyre csak csökkentek és csökkentek. A bolygó haldoklott - ezt mindenki tudta -, de vele együtt az emberiség is.
Ezen gondolkodott, amikor átbaktatott az Elmert utca, és a Sárkányfi főút kereszteződésénél, a sarki ABC mellett. Ameddig a jobb oldali útpadkánál, észre nem vett egy - félig tócsába fagyott - barna plüssmackót. Melynek csupán az egyik lába és karja emelkedett csak a jég felé. Ahogy nézte, olyannak tűnt számára, mintha a mackó a végső pillanatig küzdött volna az életéért. Utolsó mozdulatáig, amíg meg nem fagyott körülötte a víz. Ez is csak arra emlékeztette, hogy valójában mily hirtelen, s mily váratlanul érte őket, a halál e lebegő lepelszerű angyala.
Mondjuk most már, úgy is mindegy – gondolta, két fogvacogás között. S közben átlépte a park boltíves bejáratát.


III.


12:45
Lassan közeledett az idő. A Napból már csak egyetlen pontban, egy vékony fénycsík húzódott csupán. Az egyre sötétedő - hamarosan teljesen fények nélküli világban -, a park oly magányosnak, és kísértetiesnek hatott, mint egy fészek, egy levelek nélküli szomorú fűzfán.
László a padon ült, hüledező arccal tekintett körül. Az a hely, mely – számára – mindig is az egyik leggyönyörűbb; s legkedvesebb volt, most egy árnyalatnyi fény kivételével, sötét komorságba öltözött. Csak az az utolsó reménysugár, az tartotta az életet a parkban, ami szintén halványodott.
Szomorú volt, de talán egy csöppet boldog is. Hisz ezért jött, hogy legalább utoljára láthassa. Gondolta, hogy ha már így is – úgy is meg kell halnia, legalább ott történjen, ahol élete legszebb pillanatait élte át. A fancsikai tóval szembeni padon. Ott írta meg első versét; ott látta először azt a lányt, akibe nem is olyan sokkal később beleszeretett; és ott történt meg, az a bizonyos első csók is 19 évesen. Persze a lány, a rákövetkező félévben elköltözött a családjával, s a nagy szerelemnek véget kellett érnie. De azóta is, nem egyszer gondolt rá, még most is eszébe jutott, s egy mosollyal nyugtázta a gondolatot. Remélte, hogy a lánynak nem lehet, nem lesz semmi baja. Ám elméjének még épséges - nem is annyira jéggé fagyott része -, tudta mi az igazság. Az, hogy a remény hiába való csecsebeség most, és nincs, ki megengedhesse magának. Se szegény, se gazdag, mindenkinek ugyanaz a sors jutott.


előző 1 2 3 következő