végzetben, melyet mi csinálunk és aztán elfogadjuk, a változatokban, melyek végül mind csodálatosan összeillenek, a sok részletből egész lesz, egy ember és egy élet. A szerelemben nem hiszek és a szerencse forgásában. Én az írásban hiszek, a leírt szóban, mert az írásnak hatalma van a végzet és az idő felett. Egy levéllel - melynek helyesírása nem egészen tökéletes - egy érzéssel, mely homályos és sikoltón gyermekes, a vágy feszítővasával meg lehet bontani a világrendet, s egy ideig csakugyan uralkodni lehet élet és halál felett. Már érzed a remegést, mely áthatja egész tested, már kezd homályosodni a világ szemeid előtt, már fűt és melegít az indulat, melyet az értelem nem fegyelmez többé, már érzed, hogy nem tehetsz másként; el kell játszanod a szereped. De, amit csinálsz és amire vágyol, amit szeretsz és amit beszélsz, minden elmúlik. A szerelem tégelyében a szépség megolvad, s egy hónappal vagy egy évvel később senki nem látja többé – az arc, a lábak, a karok, a szép kebel, mindez elolvad és megsemmisül; s talán marad egy nő vagy egy férfi, aki még mindig tud nyugtatni és kötni, adni és segíteni - később is, mikor már nem látod az arc vagy a termet szépségét. Végül elmúlnak a férfiak és a szerelmek is. Az Igazi addig él csak, amíg a vágy és sóvárgás titkos leplei, sejtelmes fátylai takarják. Aztán elmúlnak az izgalmak, és a cselekedetek nyomát porral fújja be az idő…Egy pillanat, mely teljes, több és végtelenebb tud lenni, mint az évtizedek…Nem is szeretek már semmit jobban, mint álarc mögül nézni az élet esztelen és kavargó ünnepélyét, egy sarokból. Nem szívesen mozdulok ki napszállat után – mikor a koradélután már becsempészte kékesbarna árnyait a szobámba, ahol a megszokás és kályha vigasztal.

előző 1 2