Rovatok
Ajándék
Buliztam
Érdekes
Ez az oldal, itt
Idézetek
Kieg. versekhez
Kultúrpajta
Külbelpol
Mélyértelmű
Mindennapi mindenfélék
Napló
novella
szerelmes sms-ek
Szerelmes-vágyakozós
Szüret
Veder
Vers
Belépés
Azonosító:
Jelszó:
Regisztráció
3 másik
Szavak jönnek mennek..... [05-08-25]
Én a szívemet adtam Neked! [05-06-15]
Gondolatok, melyek nyaralás kozben fogantak... [01-08-24]
Keresés
Toppon
Porfogó [15-08-02]
Angolkóros [15-08-02]
Az Isten szeretője [15-08-02]
Szorgalmasak
Impresszum
Használat feltételei



A kékmadár
novella - Walter Smith - 2006. december 22.

A kékmadár


A városra hatalmas köd ereszkedett, vastag áthatolhatatlan köd.
- Vigyázz magadra és siess haza!
Az anya hangja már csak foszlányokban ért el a fiúhoz.
Még egyszer mosolyogva hátrafordult, szemével édesanyját kereste. Már nem látta, pedig tudta, alig néhány méterre áll tőle. De ilyen ködben nem láthatta. Elindult az iskola felé.
Ámulva nézett körbe, a vastag fátyol lenyűgözte. Akár merre csak fordult szürke homályt látott. Egy kirakat üvege előtt ment el, magát látta benne. Játékosan grimaszolt, majd saját képmása mögé nézett. Nem látott semmit, csak a homályt. Mosolya arcára fagyott. Végtelenül egyedül érezte magát. Egyedüllétének komor tudata borzongással töltötte el.
Ahogy távolodott visszanézett az üvegre, látta magát, ahogy egyre kisebb és kisebb lesz. Látta amint a semmibe vész.
Tekintetét a földre szegezte, zavarta az őt körül ölelő semmi. Elzárkózott tőle, nem szeretett volna részese lenni.
Nem látta merre halad, ha már legyőzni nem bírta, hagyta had, terelje őt a homály.
Amint lehajtott fővel ment, hirtelen különös tompa zajt hallott. Mikor fölnézett, két világító szem jelent meg nem messze tőle.
A szempár nem mozdult, meredten figyelte őt. Egymás tekintetébe mélyedtek, ám ez a tekintet inkább hívogató, mintsem gonosz volt. Először valami furcsa érzés kerítette hatalmába, mely megálljt parancsolt lábainak. Ám ahogy nézte egyre inkább magával ragadta a szemekben csillanó fény. S ugyanaz az érzés, mely megállította, késztette arra, hogy közelebb menjen. Bátortalanul kopogott cipője a macskaköves úton.
Ahogy közeledett, gyermeki izgalom lett úrrá rajta. Hirtelen megállt. Amit látott csodálatos volt. Fenséges és borzasztó. Nem hitte, hogy egyszer látni fogja. Édesanyja, már oly sokszor olvasott fel neki meséket róla. És most ott állt nem is olyan messze tőle, a Kékmadár.
Lábai nehezen mozdultak, szíve torkában dobogott. Csak nézte a homályban vibráló lényt. Nem tudott ellenállni a hívogató tekintetnek, talán nem is akart. Megpróbált a közelébe kerülni, mire az távolodni kezdett.
Furcsa szorongás áradt végig testén, gyomra görcsbe rándult.
A kellemes búgó hang egyre csak halkult. Kékségét lassan elnyelte a homály. A homály, mely rideg kezével, most őt fojtogatta.
Látta amint álmai kicsúsznak kezei közül, s neki nem marad csak a semmi.
Zihálva szaladt, görcsösen próbálta az elé kerülő ködfoszlányokat szétkergetni. Végül újra maga előtt látta. Most már nem volt benne kétely, meg akarta érinteni, meg akarta szerezni, őt akarta, s álmait. Eszelős tempóban futott felé, míg végül karnyújtásnyira állt tőle. Arcán ártatlan mosoly futott végig. Kezével megsimogatta a gyönyörű kék szárnyat, fülében édesen csengett a búgó hang.

A mentők hiába igyekeztek, már nem tudtak segíteni. Már halott volt. A fiú élettelen teste az út szélén feküdt. Nem messze tőle egy összeroncsolódott autó. Motorja még mindig járt. Elején foltokban karistolódott le a gyönyörű, kék festék.




Ifj. Szilágyi Sándor