Rovatok
Ajándék
Buliztam
Érdekes
Ez az oldal, itt
Idézetek
Kieg. versekhez
Kultúrpajta
Külbelpol
Mélyértelmű
Mindennapi mindenfélék
Napló
novella
szerelmes sms-ek
Szerelmes-vágyakozós
Szüret
Veder
Vers
Belépés
Azonosító:
Jelszó:
Regisztráció
3 másik
Őrült szerelem [06-07-14]
Bármit... [06-03-18]
poem from "Revolution of Tao" cycle [04-05-12]
Keresés
Toppon
Porfogó [15-08-02]
Angolkóros [15-08-02]
Az Isten szeretője [15-08-02]
Szorgalmasak
Impresszum
Használat feltételei



Útközben
novella - Walter Smith - 2006. december 16.

Útközben


Süvít a szél. Borzolja a hajamat, hosszú hajam ide-oda száll a levegőben. Cigarettámból mélyet szippantok, és karikát fújok a kocsi légterébe. A szürke füst átkarolja hajamat, s őrült táncot járnak a fütyülő szél vad dallamára. Mögöttem, éppen megy le a nap, érzem, ahogy véres kezével simogatja hátam. Bágyadt vörös fényei végig csordogálnak az Alföldön, elöntve a pusztákat, felkúszva a fák koronájába borostyán színel festve be a lassan sárguló leveleket.
Messze van már Szeged, már vagy egy órája elindultam. Milyen messze lehet még Gyula? Már régen nem tudom merre tartok, vajon az előbb jó úton tértem le? Nem tudom. Rajtam kívül más nincs az úton, egyedül vagyok. Nézem, hogyan tűnik el a nap a visszapillantó tükörben. És látom, hogyan merészkedik elő az éj kísértete a szemem előtt sötét rejtekéről. Egyre gyorsabban haladok. Az autót már régen nem én irányítom, megmagyarázhatatlan erő vezet utamon. Hasonló erő tereli el a figyelmemet az útról, egy bús-vidám érzés, mely mindig megkörnyékez, ha ő rá gondolok. Az ujjaim között forgatom a cigarettám csonkját. Felszisszenek, megégette a kezemet. Valami különös fény vakít el az otthonom, felöl.
Nem tudom, mi történik velem, pörgök. Féktelen örvénybe szippantanak a fejem fölött fénylő csillagok. Hatalmas fékcsikorgás, bántja a fülemet. Nagy csattanás, egy fa sötétlő törzsét látom, arcomon valami forró érzés csobog tova.
Nem tudom, mi történt velem. Az imént mintha egy farkas állt volna az úton. Egy farkas egymagában. Valahogyan elrántottam a kormányt, letértem az útról és most itt vagyok. Itt, a semmiben. Érzem az arcomat elborító sós vér ízét. Ki vánszorgok az összetört kocsiból. Nem érzek semmi fájdalmat. Remegő kézzel keresem a cigarettámat. Nem találom, különös, mintha soha nem is lett volna.
Elterülök a földön, látom, hogyan szürkül el a kezem, majd hogyan válik lassan falfehérré. Körülöttem a zöld fű fekete iszappá alakult át a testemből kiömlő vértől. Halk léptek zaja zavarja meg tusámat. Lassan lecsukódó szemeimmel a farkast pillantom meg. Gyáva elszántsággal közeledik felém. Fejét lehajtja és hallom, hogyan szürcsöli egyre mohóbb kéjjel a kiömlő véremet. Undorral fordítom félre fejemet, mikor egész közel hajol és tekintetét az enyémbe, mélyeszti. Önmagamat látom a sötéten csillanó szemek mélységében. Saját magamat, minden jó-rossz tulajdonságommal. Minden szemrehányással, minden szitokkal melyet valaha kaptam. Az összes jó szóval mit értem szóltak. Minden széppel mit valaha csak láttam. És ott volt ő is, feketén háborgó tenger legmélyebb kagylójában tündökölt gyöngyszemként. És körülötte fulladozott az életem. Minden ostobán bölcs döntésem. Saját életem keltette hullámok, taszítanak le a mélybe, s csak merülök, csak merülök, s messze tőlem pillantom meg őt.
Zihálva, fulladozva szakítom ki pillantásomat a farkaséból. Vérem egyre nagyobb teret önt el. A farkas mintha csak erre várt volna, heves lefetyeléssel nyelte el életemet. Felnézek az égre, fejem felett millió élet ragyog és én most, mégis egyedül vagyok, mint a farkas is mellettem.
Még mindig a csillagokat nézem, de most otthon vagyok, a kertünkben. Fázom, didergek. Tél van, nagyot szippantok a füstös levegőből. Érzem a tél illatát. Párás leheletem körül leng. Hagyom had, öleljen át a tél melege. A testem elnehezül, térdre rogyok, s érzem, hogyan csukódik le a szemem, és szépen csendesen elalszok.


Ifj. Szilágyi Sándor