Rovatok
Ajándék
Buliztam
Érdekes
Ez az oldal, itt
Idézetek
Kieg. versekhez
Kultúrpajta
Külbelpol
Mélyértelmű
Mindennapi mindenfélék
Napló
novella
szerelmes sms-ek
Szerelmes-vágyakozós
Szüret
Veder
Vers
Belépés
Azonosító:
Jelszó:
Regisztráció
3 másik
Szombat délután... [06-04-22]
Nemtudom miért!? [06-04-02]
... [05-10-21]
Keresés
Toppon
Porfogó [15-08-02]
Angolkóros [15-08-02]
Az Isten szeretője [15-08-02]
Szorgalmasak
Impresszum
Használat feltételei



I'm out there
novella - Helikopter - 2006. június 8.

I.
A vér apránként bugyogott elő a penge nyomán, a lány alkarján.
Hosszú, mély vágások voltak. Nem keresztben metszette magát, hanem hosszában, így nem lehet összevarrni az ereit. Kiszúrás a dokival.
Könyökhajlattól egészen csuklóig, szépen, lassan ejtett sebek, kiélvezve a fájdalom minden pillanatát. Az első után a második játék volt, a harmadiknál pedig eszméletét vesztette. A kádban lévő meleg víz biztosította, hogy vére ne alvadjon meg & tettének meglegyen a kívánt hatása, a halál.
Teste elernyedt, csúszni kezdett a kádban, egyre lejjebb a víz alá. Néhány buborék szökött ki az orrán, majd tüdeje megtelt vízzel, ami a dohányzástól már amúgy is szennyezett volt & pár éven belül biztosan rákot kapott volna.
A víz zavaros lett. Beszínezte a lányból kiáramló vér. Úgy festett, mint az ég alja alkonyatkor.
„Igazán kellemes árnyalata a vörösnek.” – gondolta magában a lány, miközben megvető fintorral bámulta tetemét a kád mellett állva. Mutatóujjával a vízbe nyúlt. „Már majdnem hideg. Akkor kb. egy órája lehetek hulla.” – vonta le a következtetést.
„Hahh…” - & halvány mosolyt engedett meg magának, de csak azért, mert tudta, senki sem láthatja. Többé már nem…
„Szabad vagyok.” – jelentette ki félig boldogan, megkönnyebbülve, félig kételkedve. „Túl szép, hogy igaz legyen. Nincs akkora mákom, hogy felhőtlenül örüljek valaminek. Mindegy. Amíg lehet, vidámkodom, aztán meg majd meglátom.”
Lement a lépcsőn, ki a panelből, át az utcára. Egyik álma teljesült ebben a pillanatban. Észrevehetetlennek lenni a tömeg kellős közepén! Pezsdítette a tudat, hogy senki sem látja, azt csinálhat, amit akar & semelyik nénike nem fog az anyjának panaszkodni, hogy a kislánya nem tud rendesen viselkedni az utcán. Felszabadultan röhögte képen a járókelőket.
Aztán egy ismerős alak tűnt fel a tömegben. Lehajtott fejjel & komor tekintettel ballagott az utca forgatagában. Megállt. Felemelte fejét & üveges szemei egyenesen a lányra meredtek. „Lát engem? Vagy csak bámul bele a világba?” – töprengett a lány. Ekkor a nevét hallotta. Először azt hitte, képzelődik, de újra szólították. Halk, mélabús hang ismételte a nevét egymás után. Körbepásztázta az emberek arcát, de egyikük szája sem úgy mozgott, mintha neki szólna.
Ekkor akadt meg szeme annak az ismerősnek a savanyú ábrázatán, akit az imént vett észre & aki még mindig nézte. „Csak áll ott & dermedten bambul rám. A szája sem mozog, szóval nem ő szólít.” De valami mégis arra késztette a lányt, hogy közelebb menjen az ismerőshöz, aki furcsa érzéseket keltett benne.
Ahogy közeledett hozzá, emlékképek tucatjai kezdtek el peregni az agyában. Egy nagy épület, egyforma ruhás gyerekek, rácsos vasajtók, mosdó ablak, csengetés…
„A volt iskolám! De miért róla jut eszembe mindez? Osztálytársak lehettünk? Az nem, fiatalabb nálam. Biztos egy elsős.” – így filózgatott, mikor odaért a sráchoz. Ott állt közvetlenül előtte, a szemét figyelte. „Már vagy tíz perce néz, de nem láthat, hiszen nem létezem. Nem értem.”
Csak álltak egymás előtt & közben a lány azon törte a fejét, hogy ki lehet ez az…
„Úristen!” – kapott szája elé & a földre rogyott. Arca eltorzult a döbbenettől. Nem merte felemelni a tekintetét. Megismerte…
Ha lettek volna könnyei, biztosan elsírja magát. „Három hónap, néhány éjszaka… már emlékszem, tudom ki ez a fiú.” Lassan felállt, de a srác addigra már nem volt ott.
„Elment, eltűnt, itt hagyott…” – mondta kétségbeesetten a lány. „Meg kell találnom.”


1 2 3 4 következő

sya
dyen - 2006 szeptember. 25. 12:48:46

szia! ezt te írtad? nagyon tetszik!