Rovatok
Ajándék
Buliztam
Érdekes
Ez az oldal, itt
Idézetek
Kieg. versekhez
Kultúrpajta
Külbelpol
Mélyértelmű
Mindennapi mindenfélék
Napló
novella
szerelmes sms-ek
Szerelmes-vágyakozós
Szüret
Veder
Vers
Belépés
Azonosító:
Jelszó:
Regisztráció
3 másik
Ahogy [05-07-17]
Peti és én [03-10-26]
Munkára és harcra fel [02-02-10]
Keresés
Toppon
Porfogó [15-08-02]
Angolkóros [15-08-02]
Az Isten szeretője [15-08-02]
Szorgalmasak
Impresszum
Használat feltételei



Az utolsó "egy perc" emlékére
novella - flavcsy - 2006. május 6.

A csodákban nem hiszek már…Mindaz, amit a csoda körül művelnek az emberek…aztán meg a mozdulatlanságig merevedő, olcsó szentek az üvegketrecben, akiket a papok felöltöztetnek, s aztán néznek mindenkire az üvegszemükkel…na meg San Gennaro vére… Miért magyarázzam? Nem hiszek benne…
De, amikor megláttam Őt ott, a pattogzó festékkel borított padon, egyszerre megértettem, hogy itt történik valami. Nem csoda… nem tudom, mi a csoda. De melegem lett. Nyeldekelnem kellett, mintha nem kapnék levegőt, és forróságot éreztem – fájó forróságot. Volt benne valami furcsa; mintha évek óta nem láttam volna. Nem lett soványabb, haja sem őszült még, de valahogy mást éreztem a közelébe, mint pár nappal elébb. Idegen volt…
Csak ültünk, és beszéltünk a fényben, ahogy a sirályok vijjognak a tenger felett, ahogy a rovarok zümmögnek, mikor szárnyukat, repülés közben, még utoljára megaranyozza a lemenő nap, ahogy a lepkék lebegnek…úgy beszéltünk szavak nélkül. Azt hiszem nem olyan nehéz megtanulni beszélni…sokkal nehezebb megtanulni, hogyan kell hallgatni. Szavaknak itt már nem volt értelmük – csak a víz csobogását hallgattuk, amint a márványteknő oldalán peregtek a hideg vízcseppek. Van egy pillanat, amikor nem lehet rábeszélni egy embert arra, hogy éljen, sem arra, hogy meghaljon…Ez a pillanat, amikor az emberek elszánták magukat, hogy cselekszenek, s ilyenkor csak cselekedettel lehet felelni.
Talán félt attól, hogy elfárad; elfárad belülről haragudni és tiltakozni…Félt attól, hogy eljön egy nap, amikor már önmagában sem bízhat. AKKOR ELHATÁROZTA, HOGY ELMEGY…
Nem bírtam ott maradni nélküle. Amikor megtudtam, hogy elmegy, mindent elkövettem, hogy vele mehessek. Személyesen nem bántott meg soha. Mindig őszinte volt – azt hiszem. De, amikor megtudtam, hogy elmegy, és nem akar visszajönni többé, megértettem, hogy számomra nincs többé nélküle munka, sem haza, sem család. Már nem volt senkim, csak ez az ember. És amikor megtudtam, hogy elmegy, valamilyen iszonyatot éreztem. Az a rettenetes üresség, amiben éltem, egyszerre megnyílt…mintha valamilyen mélységben élnék, és már nincs miben megkapaszkodni. Tudom, volt ebben valami nevetséges. Már nem voltunk fiatalok. Nem voltunk szerelmespár…
Nem tudom elmondani mi történik egy emberben, aki megéli ezt; látja, amint körülötte megszűnik minden, ami hozzá tartozott, ami éppen úgy őt jelentette, mint a teste…mert minden megszűnik, szétfoszlik…s akkor egy napon iszonyodni kezd, mert fél, hogy benne is megszűnt és szétfoszlott valami, s már nincs ereje tiltakozni és haragudni.
Ez az a pillanat, melyet annyiszor elképzeltem, ébren, félálomban és álomban; a helyzet, amely kissé az élet értelme, mikor mindaz, ami a földhöz kötött, egyszerre lebegni kezd, a kötelek elszakadnak, minden búcsúzni és távolodni kezd… Hát ilyen? Igen, ilyen. Miféle érzés ez, mi illan az alján? Félelem? Nagyon kevés félelem. Inkább már valamilyen hűvös nyugalom – hogy mindjárt különös, siket és végleges rend lesz.


1 2 következő

Flavcsy-nak
Kleopátra - 2006 május. 9. 17:45:36

Mikor a novelládat olvastam, olyan volt mint egy régi emlék amit én éltem át. Szép a műved.

cím
Lore - 2006 május. 10. 10:43:45

köszönöm, hogy újra olvashattam tőled. fájóan igaz és gyönyörű novella...a hangulatomhoz illő. Bár az elmúlt időszak minden napján elmondhattam volna ezt.

Tudom Lore...
flavcsy - 2006 május. 10. 11:03:37

Igen, tudom...nekünk valahogy hasonló a hangulatunk:-) ezt sokszor érzem a műveiden is...
és majd igyekszem írni... csak nem mindig jön magától...eröltetni meg nem lehet