 |
A bohóc
novella - Lore - 2006. február 13.
repülnék körbe a levelek között utat törő napsugár tüskéket, mintha a rézvörös ősz szórná markából az élet koporsóit, a száraz leveleket. És csend lett. Egy pillanatra csend lett, megint őt hallgatták, a lelküket megfogni, erősen megragadni akaró zenét, mit az újra élettől, a halál bánatától átjárt élettől forró trombita sírt nekik...de a hangok nem tudták áttörni a gúny, a közöny páncélját. Lecsúszott a kortól gyenge kezük a lelkek páncéljáról, és erőtlen zuhant a semmibe. És kitört a nevetés. Nevettek rajta ismét. Nevettek, hogy ne kelljen a bánatot látniuk, hogy ne kelljen saját könnycseppjeikben tisztára mosni szívüket, hogy ne kelljen magukba nézniük, hogy ne kelljen érezniük. Inkább nevettek egy vén bohóc dalba sírt élet-fájdalmán, az arcán lefolyó egyetlen megmaradt könnycseppjén, mi megölelve az arcára kent fehér festéket, azzal együtt úszott végig ráncai gödrén, hogy a szétmázolt torta egy piskótamorzsájában elnyelődve nyugodhasson. És meghalt a zene is, leengedte a gyászt ziháló trombitát, lehajtotta fejét, széttárta karjait:
- Hát ennyi telt az öreg bohóctól - mondta, majd zsebéből, a szíve fölül előhúzott egy mézeskalácsszívet, kettétörte és a kacagó gyilkosok felé nyújtotta - Hisz törött már a szíve is, és ütemet csak akkor dobog, ha két kezével a két felét összekocogtatja.
- No mutasd csak - lépett oda Bohus, a kacagó bohóc. Kivette a kezéből az egyik darabot és beleharapott - Hát nem csoda, hogy nem dobog, hisz olyan kemény már, hogy az ember foga belétörik. Jobb is, ha az ilyen kemény szív törött, mert ha egy másikkal összefutna, hát azt törné össze nyomban - mondta, majd visszagyömöszölte az ócska kabát zsebébe a darabot és átlökte őt a porond szélén - Na nyomás kifelé! Ne rontsd itt a levegőt, te vén bolond!
Ott feküdt a földön, kezében még mindig a törött szív másik darabját szorítva, s érezte, ahogy tépi, égeti bőrét a kacaj, ahogy húsába mar, csontját vési a nevetés. És ahogy szokott, most is négykézláb kúszott ki a színpadról, hogy minél tovább etesse megalázottságával a gúnyt, acélozza a lelkek önvédő páncélját...
Éjjel volt már, s most egyedül ült a porond szélén. Vajon milyen lenne az, ha egyszer nem nevetnének rajta, ismeretlen is lenézve őt? Milyen lenne, ha egyszer némán figyelnék őt, ha egyszer érteni akarnák, nem kinevetni, ha egyszer nem a festett álarc érdekelné őket, hanem az arc, aki a festéket belülről oly régóta tartja, a lélek, aki a trombitával a levegőt rezgeti? Vajon milyen lenne? Ha fenn sétálna fölöttük, a kötélen járna, s mind őt féltenék, érte aggódnának némán, nem nevetve, mégcsak levegőt sem véve. Ha ott állna fölöttük a vékony kötélen és körbevenné a csend, az aggódás, a szeretet.... - odasétált a létrához és mászni kezdett rajta. És megtelt a színpad. Érezte őket, érezte a féltő csendet, érezte, ahogy Őt nézik, Rá figyelnek. Felért az oszlop tetejére, a kötélhez és kisétált rá. Behunyta szemeit, hogy láthassa őket, hogy láthassa, ahogy végre először Neki nyitják ki lelküket, ahogy végre először Érte dobban percenként százszor zaklatottan szívük, ahogy végre először nem védik magukat a gúny pajzsával...Elővette a kettétört szívet zsebéből, s feléjük nyújtotta.
- Hát ez vagyok én. Most láthattok végre. Nem fogjátok be a szemeteket végre a nevetéssel, nem dugjátok el az érzéseiteket az én arcomat fedő festék mögé, mi lelketlenné tesz titeket. Most láthatjátok végre az arcomon futó ráncokat, a szemem szülte könnycseppeket, s láthatjátok a halott szívemet. Most végre nem a fogakat törő kemény mézeskalácsot látjátok a kezemben, hanem a kacagásotoktól kiszáradt, halott szívem. - széttárta karjait és hátradőlt a semmibe. Csend volt, Behunyt szemével látta őket, ahogy ott ülnek és csendben őt nézik. A földön feküdt, a két szívdarab között. És ahogy lassan elszállt belőle az élet maradéka, halk zenéjével megérintette a sok ember lelkét, kiket a nézőtérre látott elméje varázsával. És a zene, az elmúló élet zenéje körbefolyta szívüket, szorítva, addig szorítva a sok szívet, amíg egy fájó könnycseppet nem szül mindegyikük...
...Bohus lépett a sötét porondra és ahogy előrefelé botorkált nagyorrú cipőjében, átesett a földön fekvő halott testen...és az élet zenéjének gyenge ujjai lecsúsztak a szorított szívekről és kitört a páncélba öltözött lelkek gúnyos kacaja...
előző
1 2
|
|
|
