A szájához emelte az öreg trombitát és átfutott rajta a gúnyban telő sok évtized, a sokezer esés, a sok ártatlannak gondolt, lelkét átdöfő kacaj-kés. Mily sok évtizede már, hogy nem játszik mást, csak buta indulók első sorát! És most, ahogy ott állt a nevető tömeg előtt, hírtelen valami megmagyarázhatatlan módon előtört belőle élete legszebb, megkopott emléke, mikor még figyelték játékát, mikor nem azért kellett fújnia az akkor még a hangoktól izzó rezet, hogy nevethessenek rajta, hanem azért, hogy a fémből születő hangok átkúszva a levegőt, megérintve, felborzolva az emberek bőrét, megragadják a néma lelkeket, s addig szorítsák őket, amíg az már elviselhetetlen. Amíg egy apró kis könnycseppet nem szülnek, ami sós ízével megtölti a zenét hallgatók száját, felhevíti testüket, körbefolyva öleli a zene bánatától boldog lelküket. Oh, mily rég is volt, hogy utoljára játszotta, hogy utoljára rézbe sóhajtotta az Adagio, Albioni Adagio-jának síró hangjait! És most, ahogy ott állt az őt gúnyolók, rajta nevetők előtt, száján a kihűlt, a lélek zenéjének hiányától halott trombitával, játszani kezdte. Egymásba kapaszkodva születtek, bújtak elő a kopott fémből a bánatot síró hangok, megtöltve a sátrat, mintha hópelyhek peregnének, mintha a tavaszi fák gyapotmagjai, az új élet reményei keringőznének, mintha a nyár kérészei