 |

A bohóc
novella - Lore - 2006. február 13.
Ott állt a színpadon, fehérre festett arccal, piros orral, hatalmas cipőben, ezernyi rajta nevető ember, kacagó lélek között. És mégsem volt vidám, ott égett az elmúlt évtizedek minden bánata és szomorúsága a fehérre mázolt arc, a festett vigyor mögött és ők csak nevettek rajta. Kinevették mindig, kacagtak bánatán, az üres és felszínes gúnyon, mi a porondon érte, az arcán szétmaszatolt tortákon, a fenékberúgásokon, amiket elszenvedett, a hatalmas cipő miatti eséseken. Hát ilyen a világ, ilyen fenséges az emberi jellem, ilyen empátiával zsúfolt a tömegek lelke. Minden nevetséges, mindenen nevetünk inkább, csak ne kelljen látnunk a saját nevetségességünket, saját gyengeségünket, s hibáinkat. És ezt tanulja, egész kiskorától erre neveli a világ az embert. Beterelik a sok ártatlant, aki még tudna sajnálni, tudna a gúnyon felül mást is érezni, a sok gyereket, s megtanítják a gúnyra, a mások megvetésére, arra, hogy mást megalázva látni nevetséges dolog...Szenvedett. Hosszú, éveken, tömeggel teli előadások végtelen esti során át. Minden este ugyanaz a móka. És ahogy mindig, hát ott állt most is. Ott az arcán szétkent tortával, kezében kopott, évek óta nem csillogó trombitájával, a sátorban örvénylő-visszhangzó nevetéstől pofozva.
- Hát mutasd, mit tudsz, te rezesbanda utolsó józan bohóca! - hallotta Bohus, a másik zenebohóc hangját - De szépen szóljon ám, vagy elhúzzuk a nótád!
A szájához emelte az öreg trombitát és átfutott rajta a gúnyban telő sok évtized, a sokezer esés, a sok ártatlannak gondolt, lelkét átdöfő kacaj-kés. Mily sok évtizede már, hogy nem játszik mást, csak buta indulók első sorát! És most, ahogy ott állt a nevető tömeg előtt, hírtelen valami megmagyarázhatatlan módon előtört belőle élete legszebb, megkopott emléke, mikor még figyelték játékát, mikor nem azért kellett fújnia az akkor még a hangoktól izzó rezet, hogy nevethessenek rajta, hanem azért, hogy a fémből születő hangok átkúszva a levegőt, megérintve, felborzolva az emberek bőrét, megragadják a néma lelkeket, s addig szorítsák őket, amíg az már elviselhetetlen. Amíg egy apró kis könnycseppet nem szülnek, ami sós ízével megtölti a zenét hallgatók száját, felhevíti testüket, körbefolyva öleli a zene bánatától boldog lelküket. Oh, mily rég is volt, hogy utoljára játszotta, hogy utoljára rézbe sóhajtotta az Adagio, Albioni Adagio-jának síró hangjait! És most, ahogy ott állt az őt gúnyolók, rajta nevetők előtt, száján a kihűlt, a lélek zenéjének hiányától halott trombitával, játszani kezdte. Egymásba kapaszkodva születtek, bújtak elő a kopott fémből a bánatot síró hangok, megtöltve a sátrat, mintha hópelyhek peregnének, mintha a tavaszi fák gyapotmagjai, az új élet reményei keringőznének, mintha a nyár kérészei
1 2
következő
|
|
 |