- Nem tudom...néha úgy érzem, igen, máskor meg ellök magától, mint a fa az őszi levelet, melynek egyetlen boldogsága, ha a fa lábához hullhat, s mellette lehet...Ha nem viszi messzire az őszi szellő, s láthatja fáját, akkor boldog s a hajnali nap sugarai felszárítják harmat-könnycseppjeit, hogy nyugodt legyen elmúlása...Olykor így vagyok vele én is. Érzem, hogy hullok lefelé, s szívem csak attól retteg, ne jöjjön szél, mi messzire sodor Tőle, hadd nézhessem lentről, miközben napfény-arca felitatja könnyeim, hogy csak sós ízük maradjon meg, s szivárogjon számba, marjon utat magának lelkemig...s akkor azt kívánom, álljon meg szívem, hogy halljam messzi szíve minden dobbanását, hátha azt dobogja majd sóhajnyi hangon: SZERET-LEK, hátha ajka néma mozgása lesz, mit utószor láthatok, egy szótlan szó: szeretlek...s akkor úgy, mint a millió levél, nyugton halhatok...vagy szivárogjanak hideg ujjai szívem köré, s szorítsák, szorítsák a halálba, mert nem kell, NEM KELL, mi a szótlanság után jöhet, ha ajkai nem mozdulnak, szíve nekem nem dobog, hát akkor NEM KELL semmi sem! Nem kell a más fa, másik napfény, sokezer szomorú, magányos óra, nem kell a Nélküle kihalt világ fakó pompája, nem kell az élettelen élet, nem kell a millió csillag apró tüske-sugára, nem kellenek a bántó-szerető szavak mások ajkáról, nem kell más illata, nem kellenek egy gonosz világ újabb, s újabb reggelei, melyek mindegyike egy új halál...nem kell semmi sem...semmi más...