Rovatok
Ajándék
Buliztam
Érdekes
Ez az oldal, itt
Idézetek
Kieg. versekhez
Kultúrpajta
Külbelpol
Mélyértelmű
Mindennapi mindenfélék
Napló
novella
szerelmes sms-ek
Szerelmes-vágyakozós
Szüret
Veder
Vers
Belépés
Azonosító:
Jelszó:
Regisztráció
3 másik
Már megint ugyan az! [05-12-20]
Elválunk Ady! [05-06-15]
A drogtörvény kapujában [02-12-10]
Keresés
Toppon
Porfogó [15-08-02]
Angolkóros [15-08-02]
Az Isten szeretője [15-08-02]
Szorgalmasak
Impresszum
Használat feltételei



Ősz
novella - Lore - 2006. január 31.

ez egy több, mint öt éve kezdődött "történet" első darabja volt, amit még 2000-ben írtam egy budai fasor és egy új szerelem ihletésére. azóta gyakorlatilag minden évben született hozzá egy-egy újabb darab és bár a szerelem elmúlt, az utolsón éppen most dolgozom. igazából csak azt szerettem volna feltenni ide, ha elkészül, viszont a többi nélkül nem lett volna érthető, hogy miről is szól.

Ketten ültek a padon, Ő és Visszhang. Ketten a park sikító magányában, némán, leszegett fejjel, a napfényben izzó, vörös levelekkel borított ösvényt figyelve. Ő felvett egy vakítóan fénylő levelet, s száránál fogva két ujja közt pörgetni kezdte. Figyelte a fény és árnyék különös és önzetlen játékát gyűrődésein, a csillogó- és matt felszín váltakozásából adódó megkapó és magával rántó egységet, majd elgondolkodva Visszhang felé fordult.
- Szeretek egy lányt.
- Szeretni valakit csodálatos érzés… - Visszhang felemelte tekintetét, s körbehordozta a korán érkezett őszben haldokló fákon - És mi ragadott magával benne?
- Ezen még nem is gondolkoztam. - a napfénybe tartotta a halott levelet, s belenézett - Nézd, milyen csodálatosan szórja a fényt! Gyönyörű levél, ez kétségtelen, ám szép levél tucatnyi hever még elöttünk, s én mégis őt emeltem föl, mert volt benne valami megfoghatatlanul különös, ami a többi társában talán nem. Ez tette őt vonzóvá számomra, ez a napfénnyel közösen produkált, több, mint művészi árnyjáték…
- És Ő is szeret téged, vagy ez is egy viszonzatlan szerelem?
-Örülök annak, hogy én szerethetem.
Visszhang elmélázva bámulta a parkon átfutó kövezett ösvényt, melyen eltaposott levelek hevertek szakadt darabokban. Újabb levél vált el egy közeli fától, s lassan a föld felé ereszkedett.
- Nézd azt a levelet, mely ott pörög a föld és ég között! Egy átlagos levél, melynek átlagos lenne sorsa is, ha a most kerekedő gyenge szellő nem sodorná-fújná a gyalogút fölé, hol most földet ér. Merész dolog ily nagyra törni egy jelentéktelen levélnek. Nem gondolod? Látod ott azt az embert, ki az úton vánszorog? Keze a csípős hidegben zsebébe temetve, tekintete maga elé, a földre szegezve. Látod, merre halad? Látod arcátlan levelünk sorsát? Mindjárt odaér. Még egy lépés…egy újabb lépés…egy utolsó…s levelünk útjából ki nem tér…Hallod? Egy halk roppanás a park fölött, mely hirdeti, a levél összetörve fekszik a többiek között…
Hallgass rám, s felejts! Hidd el, nem sokkal törékenyebb egy levél, mint az ember.
- Igazad van, Visszhang…de ahogyan nem a levél irányítja a szelet, úgy nem én irányítom az érzéseimet.