Rovatok
Ajándék
Buliztam
Érdekes
Ez az oldal, itt
Idézetek
Kieg. versekhez
Kultúrpajta
Külbelpol
Mélyértelmű
Mindennapi mindenfélék
Napló
novella
szerelmes sms-ek
Szerelmes-vágyakozós
Szüret
Veder
Vers
Belépés
Azonosító:
Jelszó:
Regisztráció
3 másik
Akarni kell! [10-05-02]
találatok [03-12-17]
Verseim [03-12-08]
Keresés
Toppon
Porfogó [15-08-02]
Angolkóros [15-08-02]
Az Isten szeretője [15-08-02]
Szorgalmasak
Impresszum
Használat feltételei



Halottak tánca
novella - Lore - 2006. január 16.

tudom, hogy "egy kicsit" hosszú lett, de ha már nekiálltál...

…egy csattanás, el elhaló sóhaj, egy megálló szív…és egyedül volt. Nem maradt semmi, senki, ami fontos lehetett volna még neki…az az autó nem csak Őt vitte el tőle akkor, hanem az életet. Az egész életet. Ott állt a hídon, a kavargó víz felett, a jeges hullámokat nézve, s hallgatta a holyó halottainak utolsó szavát. Ott suttogtak mind a fejében. Sokan. Rengetegen. S egyre-egyre hangosabbul lüktettek azok a suttogott szavak…szinte hívták, követelték, hogy siessen, hogy zuhanjon közéjük, hogy ott legyen ő is velük.
• Gyere! Hisz nincs semmi, amiért élj, nincs senki! Senki!… Senki! Nincs neked már életed!Ennyi jutott belőle boldogan teneked. Halott vagy! Már rég csak halott vagy, semmi több!…
Csak állt ott és erősen a korlátba kapaszkodott. És fájt neki. Borzasztóan fájt, hogy nem ment. Hiába akarta, nem ment. Csak…csak mert…félt. És az a sok hang, ezernyi halott sóhaja nem hallgatott…hangos volt, lüktető, és egyre hangosabb.
•Gyere közénk! Mi várunk rád! Mi megértünk! Csak gyere, hogy ne légy egyedül. Hogy többésoha ne légy egyedül!
Szinte szétzúzta az elméjét az a gyilkos suttogás. Olyan hangos volt, olyan kibírhatatlanul hangos…Egyre csak újabb és újabb hangok, amik hívták, mind, s mind hangosabban, és…
- NEM! – tört ki belőle végre, s csend lett. Ott térdelt a vizes aszfalton, arcát a korlátnak szorítva, s égették kihűlt bőrét a forró könnycseppek – Még nem bírom, még nem fogom, még nem merem. Még nem…még nem…
…és másnap este ott volt megint. Ott állva a híd közepén, azokra a szomorú hangokra várva. És jöttek sorban. Ott táncoltak mind a víz felett lebegve, kört alkotva, egymás kezét fogva, a víz habjait korbácsolva. Egy férfi vált ki közülük, felé fordult, ránézett, s őr visszanézett.
• Meséljek neked?
Az alak lassan eléje lebegett.
• Egyszer régen boldog voltam. Ebben a világban, itt, a víz felett. S azt hittem, ez a világ jó…és tudod, az élet kellett hozzá, az én életem, hogy rájöjjek, ez az élet, amit te is élsz itt a víz felett, halálos gonosz, s rohad már, oly beteg. Volt családom, szép feleségem, kislányom, kinek szénfekete szeme mindig nevetett.
Megfordult, s a táncoló árnyak körét nézte.
• Látod? Ott forognak ők is…ott.
Remegő kézzel, köd kezével a kör felé mutatott.Csendben nézték a néma táncot, csak szaladtak egymást kergetve a percek, végül lassan megfordult, s a szemébe nézett.
• Csak egy stoppost vettünk fel, egy magányos férfit, ki ott állt az út mellett…istenem…az a férfi szinte még gyerek!…
Feltépte az ingét.
• Látod ezt?! Csak lőtt, semmit nem szólt, semmit nem kérdezett…és tudod mit? Mikor a vízbe dobott minket, a hullákkal bábozva oly jól érezte magát, szinte nevetett…
Felé nyújtotta kezét és várt.
• Jöjj velem, mert ennél a fenti világnál rosszabb sehol nem lehet.
Csak nézte a felé nyújtott testtelen kezet.
- Nem bírok…még nem…még mindig nem merek…
…s ott volt megint. Újabb jeges este, a hópelyhek közt táncoló bánatoslelkek. Ketten szálltak felé, egy fiú, s egy lány, egymás kezét fogva..az ujjaik oly szorosan, oly elválaszthatatlanul összefonódva, mintha egy test lennének, egy lélek, melyet egyetlen szív, egy közös szív mozgat…mily összeillő pár!
• Ugye?
Szólt hozzá kettejük egyetlen hangja.
• És mégis…mégis! Mindenki közénk állt…és ahogy zuhantunk a jeges víz felé, a víz fölött egy utolsó, forró csókkal, azt suttogva, azt az egy, azt a legszebb szót kimondva: Szeretlek…miénk lett az örök, boldog élet, hol közénk senki nem áll. Gyere velünk! Valaki ott biztos terád is vár.
És nem ment. Nem bírt menni, még mindig nem…


1 2 következő