A kis hópehely pedig megijedve attól, hogy a szél elsodorhatja a gyönyörű arctól, a selyem bőrétől, finom illatától, apró kristály karjaival riadtan kapaszkodott Hercegnője arcába. Szorosan hozzásimult, hogy érezhesse melegét, hogy hallhassa messzi szíve dobbanásait, mik lelke forróságát szállították szét egész testében.
– Mily szép a világ, s mily kegyes is az Élet, hogy legszebb csodáját megmutatta, látni, érinteni engedte egy cseppnél is mennyivel kisebb fagyott permet-víznek – gondolta a kis pehely boldogan, az érzésektől áthevült testtel – mily jó is élni így, a leggyönyörűbbet látva, melegét, lelkét érezve!
S miközben így gondolkodott, ő maga is megtelt forrósággal, amitől remegtek kristályai, felgyorsult élet-lüktetése, olvadtak karjai…és ahogy egyre fogyott pehelynyi élete, ahogy egyre gyengült kapaszkodó karja, ahogy kristályból faragott szemeit is elvesztve egyre halványult a téli éjszaka, végiggurulva cseppé vált testével a tündéri arcon, hópehely-élete utolsó emlékeként végigsimíthatta a gyönyörű Hercegnő meseszép arcát, lágy bőrét, kecses nyaka ívét, s elvesztve életét, megpihenhetett a legszebb hópehely-temetőben, érzéki válla apró kis gödrében, kedves szegletében.
előző
1 2
