Ott kavargott a levegőben a milliónyi másik hópehely között, hol közel kerülve a többiekhez, megölelve őket, összekapaszkodva velük, hol pedig magányosan forogva, föl-le vitorlázva a hideg téli szél erős hátán ülve. Mint egy kavargó, gondtalan perdülő táncosokkal teli színpad, olyan volt az égető hidegtől párás téli este azzal a számtalan, a természet kezével gondosan esztergált, tökéletes kristállyal, mi a mélysötét felhők nehéz bársonyából hullt alá. És ott volt köztük ő is. Egy teljesen átlagos kis pihe, kristály-karjait széttárva zuhanva az ismeretlen semmibe. Élve és élvezve a szél játékát, őrült táncot repült ő is a levegőben úszva, a szitáló köddel keringve. Hol egy lámpa sárga fényében pörögve, hol gyorsan lefelé zuhanva szinte már a földet érintve, az út vastag, csillogó fehér tél-kabátján megpihenve, azt továbbszőve, annak egy öltésévé, apró mozaikjává válva. De az Élet, minden báb néha gonosz és kegyetlen, néha szeszélyében jólelkű mozgatója, más sorsot szánt neki, hát szél-karjával felemelte újra és újra, s csak repítette a város felett, minden lámpa kortól megsárgult, a ködre vetített fénygömbjét körbekeringőzve vele. Csak vitte a fehérségtől eltakart kopott utcakövek felett, a hidegben megdermedt, halott arcukat mutató fák karjai között, a téltől füstöt köhögő házak kéményeit kerülgetve. Vitte át a hópelyhek óceánján, szellő ujjaival gyengéden megfogva, nem elengedve, szem elől nem tévesztve a végtelennyi pihemilliárdon keresztül, néha letéve egy-egy korlát sarkán, rátűzve egy-egy jégcsap hegyére megpihent, de holdfény szemét vastag felhő szemhéjjal takarva is mindig rajta tartotta, hogy a sok egyforma víz-gyémánt között nyomát ne veszítse. És mikor életet rázott a hópelyhek tonnáitól zsibbadó szél-Élet karjába, vitte is tovább, vitte célja felé, hol érző lélekkel játszhatja vele lelketlen halál-játékát.