 |
A Tél
novella - Lore - 2005. december 18.
Csak kopogtak a világ ajtaján és betoppant a Tél. Letette
hideg fehér kabátját a tájra, kifújta a tüdejét feszítő
jeges levegőt, s leült a hegyre, a város fölé, hogy nézze a
dideregve rohanó kis pontokat, a koccanó fogakkal egymásra
köszönő, az utcát járó embereket, a Karácsony hangulatával
átitatott boldog lelkeket. És ő, a Tél ilyenkor mindíg
elszomorodott. Mert eszébe jutott, hogy ami a legtöbbek
öröme, az mások elmúlása. Ez a látszólag boldog és békés
hónap mindíg előhozta belőle a szomorú gondolatokat. Mert
bár az Őszt gondolják, mondják az elmúlás urának, valahogy
ezt a véget mégis ő, a Tél teszi mindíg visszavonhatatlanná,
teljessé. Ő az, ki hideg kezével, fagyot kiáltó sóhajával,
földre terített fehér subájával befejezi azt, mit az Ősz
csak elkezdett. És ilyenkor mindíg szomorú volt, mindíg
megtöltötte az az érzés, bár ne lenne, bár a Tavasz lenne
az, mi az Őszt követi, hogy boldogan csengő
szellő-kacajával, meleg ujjai érintésével életet lehelljen
az Őszben halódó tájba, az elmúló életbe, a hihunyó
szerelembe. Hát hogy is lehetne ő, a Tél, a haldoklók
kegyetlen gyilkosa, a kihunyó érzések hóhérja az, ki a
születés ünnepének hordozója?! Mily ostobák is azok az apró
kis pontok, a város jeges aszfaltján mászó, izgatottan
örömet kereső, kapni és adni vágyó emberek! Vajon ők nem
látják minden halálát maguk körül, hogy meséik szép részeit
is e gyilkos hónapba véssék? Születés? Csoda? A megváltás
újszülött reménye? A szeretet hava? Oh, ezt a sok vaksi kis
hangyát odalenn! Hát nyissátok ki a szemetek, s nézzetek
fel, előre! Előre, ne is messze, csak a fákra! Csak
emeljétek fel szemetek a földről! Csak vegyétek le
tekinteteteket egymás csillogó szeméről! Csak törjétek össze
azt az arany szegélyű rózsaszín lencsét, mi nem engedi látni
az igazságot: a ti ünnepetek az elmúlás szomorúsága! Csak
nézzétek a fákat! Attól, hogy kis égőket raktok rájuk, hogy
szikrázzanak a délután beköszöntő estben még nem lesznek
élők! Attól még holtak maradnak! S ti valahogy most e
holtakat gyalázzátok! Valahogy érzéketlenül a világ
fájdalmára, vakon, hazudva magatoknak is a boldogságot
játsszátok.
S közben mellettetek a halál, az elmúlás, a szeretet, az
igazi szeretet elmúlása. Ti pedig csak elfordítjátok
arcotokat, csak a fényes kis égőket nézitek, nem a holt fát,
kinek csontvázát halálában is kínozza az a sok kis lámpa.
Pedig ki is világítjátok velük az élet elmúló torzóit,
mégsem látjátok, nem akarjátok látni csak a csillogó kis
pontokat.
Hát így morfondírozott a Tél a város felett egymagában
megülve a tájon, majd vette fehér kabátját, s nehéz
léptekkel elballagott...s hideg lábával amerre lépett,
megölte még a Tavaszt váró, gyenge hóvirágokat.
|
|
|
