novella - Lány karmazsin szoknyában

Nem tudtam, mennyi idő telt el. Csak térdeltem ott és arcomat tenyerembe temetve zokogtam.

Halott. Akit annyira szerettem, nincs többé. Hófehér ruhámon, és a kőpadlón már megalvadt a vér. Minden karmazsin vörös volt. Karmazsin…ez a szín…a gyerekkoromban gyakran kergetőztünk az ezeréves platánok alatt, a karmazsin szoknyámban….

Összeszorult a gyomrom. Ismét a valóságban találtam magam. Letöröltem könnyeimet, leomló hajamat félresöpörtem arcomból. Az ezüst tőr még mindig ott volt a földön…pontosan úgy, ahogy elejtettem.

A nyitott ablakból szellő áradt a hűvös helységbe. Átjárta a termet, s átölelt engem is. Mintha könnyíteni akart volna lelkemen, ám nem járt sikerrel. Ez olyan seb, amelyet nem lehet begyógyítani. Olyan fájdalom, ami nem enyhül, s el sem múlik soha.

Hiába az érzés, hogy csak segíteni akartam. Megszabadítani szellemét a vámpírok kínjaitól… A tudat, hogy gyilkoltam nem ereszt. Üldöznek a démonaim. Egyre sűrűsödnek körülöttem. Körülölelnek, s addig szorongatnak, míg végül bele nem roppanok.

Csak egyetlen gyógyír létezik, ami felszabadíthatja lelkemet.

Oldalra pillantok. Az őszi szellőben lengedező függöny résein holdfény szűrődik át. Ezüstös fénye megcsillan a tőrön.

Csak egyetlen gyógyír létezik…

Csend van.

Már nem érzem a szellőt. A holdfényt sem látom már. Csupán a múlt árnyai azok, melyektől nem szabadulhatok.

Egy árnyék jelenik meg az ajtóban. Különbözik a többitől. Eleven, szinte élettel teli. A kislány csak áll ott. Maszatos arccal, kócos fürtjeivel. Bátorítóan rám mosolyog, s kinyújtja felém kis kezét. Nem tudom, hogy került ide, de tudom, miért van itt.

Lassan felállok, s követem őt. Bűnös testemet hátrahagyva, immár szabad szellemmel. Megfogom a kezét. Ő vezet engem az árnyak útvesztőjében. Nem bánthatnak, amíg vele vagyok.

Csak nézem őt. Olyan nyugodt. Ismét rám mosolyog. Megérkezünk. Egy kapu áll előttünk. Óriási kőoszlopok, melyeket évmilliós indák ölelnek körül.

Ahogy belépek, érzem a szabadságot, a megnyugvást. Sötét alakok tűnnek fel. Megtalálom Őt is. Arcomon könnycsepp gördül végig. Átölel gyengéden. Megbocsátott. Két megkönnyebbült lélek egymás karjában…örökké.

Hátrafordulok. A lány már alig látszik. Alakja lassan semmivé foszlik. Még mindig mosolyog.

Csak nézem őt, míg végül teljesen el nem tűnik…a lány karmazsin szoknyában.