 |
Téli séta
novella - Corrigan - 2005. augusztus 19.
Ez igazából már egy elég régi írásom, de most találtam meg újra, és gondoltam, megosztom veletek :)
Nem tudok ma megmaradni a szobámban. Úgy érzem, mintha be lennék zárva a négy fal közé, mintha hagynám magam rabságba vetni. Ki kell mennem. Nem érdekel, hogy hideg van, nem érdekel, hogy havazik. Felveszem a kabátom, és elindulok. Megyek a betonúton, házak suhannak el mellettem, néhol embereket is látok, de nem nézek oda. Egyedül vagyok, nincs velem senki, de talán így a legjobb.
Kiérek a főútra, de csak gyalogolok tovább kiegyensúlyozott tempóban. Néhány utca sarkán meg-megállok. Szememet végig futatom a környezeten, majd megállapítom:
-Nem, ez nem az, amit keresek – s megyek tovább. Mígnem elérem azt az utcát, hol oly kevesen járnak, és ahol annyit sétáltam már. Lekanyarodok, és folytatom tovább utam. Nem a járdán megyek, nem akarok közel lenni a házakhoz. Az út egyik szélénél sétálgatok, majd újból egy sarokhoz érek. Benézek erre is.
- Ismeretlen hely, vagy talán jártam már itt?
Vonzanak a kertek, az út, és én engedek nekik, megyek, merre szívem diktálja. Nem tudom, pontosan hol vagyok, de olyan ismerős itt minden. Nézem az épületeket, majd egyszerre tekintetem megakad egyen. Nem szép, sőt kifejezetten romos, sosem fejezték be az építését, de én tudom, mi ez.
-Bagolyvár – suttogom magam elé halkan - Igen, ez az a hely, ahol gyerekkoromban játszottam, itt az udvarban, mert a házon nincs ajtó…-majd szavam elakad. Ahogy közelebb érek két ajtót is megpillantok a házon. Kettőt is, míg én úgy emlékszem sehogy sem juthatott be az ember, csak a baglyok fészkelték be maguk az ablakon keresztül.
Csalódott vagyok kicsit, de megyek tovább. Már az utolsó házat is elhagytam, kilépek a mezőbe. Fehér lepel borult a tájra, és én csak sétálok egy csapás mentén, fejem lehajtva. Egyszerre mintha hangot hallanék, felemelem fejem, és elnézek a messzeségbe. Minden szürke, mindent ellepett a hó. Megnyugtató ez a látvány, míg a másik oldalamon nem messze családi házak sorakoznak. De én tekintetemmel a semmibe révedek, mintha hívnának, szinte hallom a hangjukat. Hívnak, hogy menjek hozzájuk, hiszen félúton vagyok két hely között. Az egyik, ahonnan jöttem, a másik, ahová hívnak, s ahonnan származom.
A hópelyhek csendesen hullnak alá, míg én egy döntés előtt állok. Az ismeretlen szólít, de félek a változástól.
-Gyere Kedves, gyere hozzánk! Emlékszel még, milyen jót táncoltunk, daloltunk, játszottunk együtt egykoron? Gyere, itt boldogság vár, mert mi mind szeretünk.
Nem tudom, mitévő legyek, csak megyek tovább az ösvény mentén, és kapkodom fejem egyik oldalról a másikra. Vágyom vissza a természetbe, egy akarok lenni az ősi szellemmel, de félek az ismeretlentől, s félek, hogy van odaát az emberek közt valaki, akinek hiányoznék, bár ezt inkább csak remélem. Ha engedek testvéreim hívó szavának, nem látom többet az embereket, nem jöhetek vissza soha.
Újból kiértem a főútra, az elmélkedésnek itt a vége. Döntenem kell, merre tovább.
-Menj csak vissza közéjük, mi várunk rád. Mi mindig itt leszünk, és tudjuk, egyszer visszatérsz közénk drága Testvér! – mondják a hangok, s én lassan elindulok vissza a civilizációba. Újra házak s emberek közt találom magam.
|
|
|
