|
|
|
|
Mese egy tündérről
novella - Corrigan - 2005. július 23.
Napfényes tavasz volt, a szél lágyan ringatta a fűszélakat. A madarak gyönyörű énekeket csiripeltek. Minden csodálatos volt, csak a Zöld sziget tündéreinek békéjét törte meg egy éles sikítás. Szerencsére városukat körülvette az Írországra jellemző sűrű erdő, így a zaj nem juthatott idegenek fülébe. Nem is volt rá szükség, hiszen nem megtámadátk őket, hanem egy asszony küszködött szülési fájdalmaival. Sikolyaba beleremegtek a házak falai is. De megérte, ugyanis hamarosan karjában tarthatta kislányát.
-Nézd drágám, milyen gyönyörű! - szólt férjének.
-Igen, valóban az. - felete büszkén az apa.
-Mi legyen a neve? - kérdezte pár perc múlva a bába.
A szülők kicsit haboztak, majd az újból ránézett lányára. Kissé elkomorult az arca, és így szólt:
-Corrigan. Azért kapod ezt a nevet, mert érzem, hogy a te életedet is gyökeresen meg fogja változtatni egy halandó.
Mély csend ült a házra, mindenki hallgatott. Náluk a névadás sokkal fontosabb, mint a mi világunkban, meghatározza a sorsot. De Corrigan...ilyen nevet senki sem adott volna gyermekének. Egyértelműen szomorú végzete lesz annak a lányak, akit egy letűnt tündérfajről neveznek el, mely nappal rút banya volt, de éjjel gyönyörű szűz alakját öltötte magára, és megpróbált férfiakat csalogatni az erdejébe, ugyanis ha a halandó még reggel is velük maradt, örökre szűzi alakot ölthettek.
Neve ellenére Corrigan szép lassan felcseperedett. Mindent megtanulta, amire szüksége lehetett. Zenei játékával azonban messze felülmúlta társait. Sípját maga faragta, és mikor játszani kezdett rajta, mindenki lehunyt szemmel hallgatta a muzsikát. Ő ugyanis szöveg nélkül énekelt, dalaival történeteket mesélt el szavak nélkül, amiket csukott szemmel minden láthatott. Művészetéért mindenki szerette őt, de Corrigan mégis szívesebben töltötte idejét az erdő mélyén, magányosan.
Egy nap, mikor a tündérlány újra a fák közt barangolt, egy férfira lett figyelmes. Gyorsan elrejtőzött, és úgy nézte tovább az idegent, aki össze-visszaforgott, s fejét vakargatta. Corrigan alaposan szemügyre vette a "betolakodót". Magas volt, deltás, barna haja enyhén kócos.
"Eltévedt" gondolta "Segítenem kell neki. Tudom, hogy nem szabadna, mert csak halandó, de akkoris!"
A tündér lassan kibújt a bokor mödül és a férfi mögé lépett, majd megbökte a vállát. Az idegen gyorsan megfordult, és reflexszerűen előrántotta tőrét. Corrigan kissé hátra hőkölt.
-Ki vagy te? És mit keresel itt? Mit akarsz tőlem? - kérdezte a halandó ijedten.
-Én egy tündér vagyok, a nevem Corrigan, és inkább én kérdezhetném, hogy mit keresel itt a mi erdőnkben. - felelte mosolyogva.
A férfi végig mérte az elötte álló lányt. Majd Elájult annak szépségétől. Gyönyörkodve követte a szőkésbarna tincsek derékig érő vonalát, és úgy érezte, hogy a pillangószerű szárnyak tökéletesen illenek a lány alakjához.
-Én...én...elvtévedtem - hebegte, miközben visszatette tőrét a tokjába.
-Gondoltam.
-A nevem Michael.
-Nos...Michael...esetleg segíthetnék Neked kijutni innen. - ajánlotta fel a lány pajokosan mosolyogva.
-Azt megköszönném.
A tündér szép lassan megfogta a halandó kezét, és kivezette az erdőből. Útközben beszélgettek, és persze megállás nélkül egymást bámulták. Mikor az erdő szélére értek, Corrigan szomorúan elengedte Michael kezét.
-Innen már hazatalálsz. Isten Veled! - és már indul volna vissza, de egy erős kéz ragadta meg a karját.
-Várj kérlek! Láthatlak még? Tudom, hogy nem lenne szabad....de kérlek!
1 2 3
következő
|
|
|
|
|
|
