Rovatok
Ajándék
Buliztam
Érdekes
Ez az oldal, itt
Idézetek
Kieg. versekhez
Kultúrpajta
Külbelpol
Mélyértelmű
Mindennapi mindenfélék
Napló
novella
szerelmes sms-ek
Szerelmes-vágyakozós
Szüret
Veder
Vers
Belépés
Azonosító:
Jelszó:
Regisztráció
3 másik
EGY VERS:barát/ság [05-03-13]
Köd volt [05-02-25]
Suttyomban a munkahelyemen [01-02-20]
Keresés
Toppon
Porfogó [15-08-02]
Angolkóros [15-08-02]
Az Isten szeretője [15-08-02]
Szorgalmasak
Impresszum
Használat feltételei



Megbékélés
novella - flavcsy - 2005. március 5.

Nagyon régen történt. Talán a tündérek, leprechaunok, tengeri lovak idejében. Már senki sem emlékszik rá, a tiszta szívű poétára, William Doe-ra; nekem mégis kitörölhetetlenül él emlékezetemben…
Nyugat-Skóciában élt, nem messze a Grampian-hegységtől, egy – akkor még – kis, minden városi zajtól messze eső falutól, Obantól pontosan 1527 lépésnyire. William nagyon szerette Skóciát, és bár nem itt született, magát mégis vérbeli skót poétának tartotta. Gyerekkori álma volt Skócia dús legelői, ringó, smaragdzöld mezői közt megöregedni. Skócia volt álma és végzete egyszerre. Skóciában látta minden dolgok születését és halálát – az örök körforgások helyét. Úgy érezte ez az a hely, hol szíve, lelke együvé válhat álmaival, hol megérezheti – ha csak egy órára is – az igaz boldogságot és megnyugvást.
Olykor hangokat hallott; halk és örömteli hangokat, melyek hol a gerendatetőről, hol a kandalló lángjaiból dudorásztak. Máskor az egész ház megtelt muzsikával, pedig William soha nem hívott vendégeket. Más volt, mint a többiek; amolyan remeteszerűség. Ő más világ levegőjét szívta, őt az istenek táplálták és tündérekkel kártyázott. Egy láthatón túli ködös világhoz tartozott, amelynek színei s csöndjei nem e világból valók – legalábbis ezt hitte magáról.
A falubeliek ferde szemmel néztek rá, és a gyerekeket óvták tőle. Intették őket, nehogy megközelítsék a „halál költőjének„ házát – merthogy Williamet csak így neveztél Obanban. Egy héten egyszer betért a faluba vásárolni. Ilyenkor sokan összesúgtak a háta mögött. Persze mindenki felismerte. Ha másról nem, a nyakában csüngő kis tintatartóról és barna, prémes kabátja szárnya alatt lapuló Vergilius-kötetről. A láncra fűzött tintatartót soha nem akasztotta le nyakából. Úgy gondolta abban rejlik költői képessége, és ha egyszer elveszítené, vagy csak egy percre is leakadna, nem lenne többé képes írni, és az utolsó vers soha nem születne meg a világon.
Egy aranyló szeptemberi délutánon, szokásához híven, nyáját legeltette a smaragdzöld legelőkön és merengett (ez volt kedvenc időtöltése) – talán versein. Az élet bűvöletében élt. Egy hangyáról éppoly szenvedéllyel tudott írni, mint a skót táj fénytöréseiről vagy egy asszony mosolyáról. Amikor hozzányúlt a szavakhoz, és rájuk lehelt, a szellem ősanyaga, a szó tündökölni kezdett és titkos erőket árasztott, mint a rádium. Mikor leszállt az est, faragott juharfa botjára támaszkodott, és visszatért tanyájára, hol mindig oltalmat talált a kandalló pattogó tüzében, dudorászó lángjaiban. Ezekben a lángokban letűnt idők árnyait vélte látni, és írni kezdett:
„Ha lesz egy hajlék valaha,
mely igazán enyém,
és vendégváró ételem,
akármilyen szerény,
akkor – lehetsz eső-űzött
vándor, vagy pártütő –
ajtót nyit néked a régi szép
letűnt idő…”

flavcsy
T.Mary - 2005 március. 6. 05:59:40

szia drága flavcsy!szép vasárnap reggelt sikerült szerezned nekem!!!!ez az írásod annyira jó,hogy "nyakig benne voltam".Ott voltam ,éreztem,átéltem.
Hát tudod ritka az ilyen "beindító"írás.
Köszönöm ezt neked.
Pusz:T.Mary