Most is ott állt a szokásos tányér húsleves ízű löttyel és egy darabka sovány hússal a kezében; de olyan ügyetlenül, akár egy igás ló. Nem tudott befűteni egy cserépkályhába, akárhogyan is iparkodott; nem tudott zongorázni, sem mozdonyt vezetni, s még egy leszakadt gombbal sem boldogult. De katonatársai általában véve szerették – csak igen kevés rosszakarója volt, azok is csak mulyasága miatt – mert oly hosszan tudott mesélni a pattogó tűz melegéről, a vidám lángnyelvek táncától, hogy nemcsak a katonák lelke, de még a jég is parázslani kezdett, odakünn a téli éjszakában. Bár ügyetlen ujjai nem a billentyűk piperkőc ritmusának megértésére születtek szeplős kézfején, ő mégis olyan átéléssel beszélt a zenéről, hogy hangja – azokban a percekben – a cimbalom és hárfa szavát egyszerre idézte. A füstről, igen, még a mozdonyfüstről is oly regéket szőtt egy szempillantás alatt, hogy hallgatói a szelek szárnyán hódították meg a felhők titokzatos birodalmát. És ha leszakadt egy gomb; ő ugyan fel nem varrta, olyan játékot faragott belőle a szakácsné cudar fiának, hogy az bizony többé nem rángatta anyja, kopott, piros virágos flanel szoknyáját főzés közben.