
|
 |

 |
 |

R
novella - flavcsy - 2005. február 25.
-R-
Ott állt a tiszti étkezde fekete-fehér kockás, linóleum borítású padlóján, és megszűnt körülötte a világ….
Ő volt R., a belga fiú, a Tizenegyedeik Brigád egyik katonája. Négy másik falujabeli gyerekkel állt be a hadseregbe. Összesen kétszáz ember élt a falujában, s ő még sohasem jutott el a szomszéd településig sem. A többi gyerek elesett a tegnap esti hídrobbantást követő borzalmas mészárlásban, Segoviában; és őt a tiszti étkezdébe osztották be, felszolgálónak.
Most is ott állt a szokásos tányér húsleves ízű löttyel és egy darabka sovány hússal a kezében; de olyan ügyetlenül, akár egy igás ló. Nem tudott befűteni egy cserépkályhába, akárhogyan is iparkodott; nem tudott zongorázni, sem mozdonyt vezetni, s még egy leszakadt gombbal sem boldogult. De katonatársai általában véve szerették – csak igen kevés rosszakarója volt, azok is csak mulyasága miatt – mert oly hosszan tudott mesélni a pattogó tűz melegéről, a vidám lángnyelvek táncától, hogy nemcsak a katonák lelke, de még a jég is parázslani kezdett, odakünn a téli éjszakában. Bár ügyetlen ujjai nem a billentyűk piperkőc ritmusának megértésére születtek szeplős kézfején, ő mégis olyan átéléssel beszélt a zenéről, hogy hangja – azokban a percekben – a cimbalom és hárfa szavát egyszerre idézte. A füstről, igen, még a mozdonyfüstről is oly regéket szőtt egy szempillantás alatt, hogy hallgatói a szelek szárnyán hódították meg a felhők titokzatos birodalmát. És ha leszakadt egy gomb; ő ugyan fel nem varrta, olyan játékot faragott belőle a szakácsné cudar fiának, hogy az bizony többé nem rángatta anyja, kopott, piros virágos flanel szoknyáját főzés közben.
De ezen a novemberi estén nem faragott, nem szőtt regéket füstkarikákról, nem repített senkit a felhők birodalmába, nem csendült meg hangja egyik hangszer nyelvén sem; ezen az estén még a pattogó tűz is megfagyott. Az esték egyre mélyebbek, mélyebbek és árnyasabbak lettek. Tartalmuk szűkszavúvá és egyhangúvá vált. Csak a behavazott fák violaszín csillogása tört meg a párás ablaküvegeken, és pihent meg az ócska fekete-fehér kockás linóleumpadlón; az alkonyi, hideg napsütésben. - Novemberben nemcsak bőrünk érzékeny, hanem lelkünk is.
R. most már messze járt, és különös gondolatok kavarogtak fejében: „Tulajdonképpen csodálatos, hogy élek még. Igazság szerint már régen egy havas tölgyfa ágain kellene lengedeznem valahol Északon, a metsző hidegben, zsebeimben búcsúlevelekkel. Igazság szerint már régen illett volna felkötnöm magam. Miért nem tettem?....”
A kantinban ülők számára e perc – talán egy élethossznyi idő – nem jelentett sokat, beleveszett az idő megfoghatatlan homályába. Azonban R-nek ez volt az élete. Látta maga előtt a földet, az eget, az évszakokat. Látta magát gyermek korában,11évesen, az iskolai futóversenyen, mikor lábai kővé dermedtek, és a poros földút nem futott tovább e vékonyka lábak alatt. Látta, amint L., az édes kicsi L., tejfel szőke copfos hajával, halványkék, térdfölé érő szoknyácskájában, barátnőivel rajta kuncog az első sorban. Ez a kép kitörölhetetlenül belevésődött emlékezetébe. Később megismerte a szerelmet, a vágyat, a kalandot, a valóság kicsiny töredékeit és a csalódást is. De tudta, hogy nem tehet semmit, rajta már nem lehet segíteni. A legjobb, amit tehet, hogy nem árt másoknak, sem magának. Megélte a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett vele.
1 2
következő
|
|
 |
 |
|
 |