Délelőtt, mikor az erdőből jöttem, utolért a köd. Milyen jó is a köd! A fák, a lombtalan, meztelen testű fák, melyek az elébb még pucér, néger birkózók álltak körülöttem, sima fekete testükkel, acsarkodó karjaikkal, egyszerre eltűntek a színről, s nem maradt más csak ez a vattába csomagolt, törékeny világ, melynek nincs alakja és súlya többé, amelyben minden, ami az elébb még csaknem elviselhetetlenül utálatos és fájdalmas volt, súlyát veszti, mintha oldatba mártották volna, puha oldatba, mely puhítja és erjeszti a fájdalom magvait. S lenn a város, mint egy fertőző telep, melyre tisztító gőzt bocsátottak. Csak a harangszó él a ködben.
Így mentem a ködben, láthatatlanul és mit sem látva, anyagszerűen, s már feloldva egy mélyebb és általánosabb anyagban, céltalanul, de ez a céltalanság nem fájt, mert a ködben minden út és irány értelmetlen. Így mentem, mint a Föld halad abban a másik ködben, céltalanul és szigorú törvények szerint.
