A mozgólépcső lefelé szállít, mint egy futószalag a feldolgozandó nyersanyagot. Nézem a plakátokat, jó lenne ha lenne pénzem arra a fényképezőgépre. Zaj van, de most nem az általános zaj, valami szokatlan hang szűrődik át a tömegen. Ahogy egyre lejjebb érek hangosodik, de így is nagyon halk, olyan furcsa. Énekelnek. Szememmel kutatok és ahol a tömeg sodra egy pillanatra rést enged, megpillantom őket. Feléjük visz a lépcső, közvetlen közelükben fogok a padlóra lépni. Nem néznek rám és én bámulom őket, dermedten, megborzongva. Anya és lánya ülnek a fémburkolaton. Előttük narancsszínű kávéspohár egy kis aprópénzzel az alján, énekelnek. Halkan, mintha altatnának. Talán népdal. Már csak egy méterre vagyok tőlük, próbálok másfelé nézni és próbálok láthatatlanná válni, nehogy Isten meglásson. Sajnálom, de nem tudok segíteni! - ismételgetem magamban, szinte már ordítanak a gondolataim, mintha mentálisan akarnám üzenni nekik, hogy ne zsaroljanak a hangjukkal. Már a peronon állok. Jöjjön már a metró, mert én ezt nem bírom ki. A zaj erős, megcsap az áramló levegő, de még így is hallom, még most is előttem lebeg, hogy milyen ártatlan arcuk van, a kosz alatt is mekkora szépség lakozik. Összehúzom a kabátom. Szálljatok ki! Engedjetek be! Nem akarom hallani! Őrülten ordítok legbelül. Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! És akkor az ének megszűnt. Hol egy kapaszkodóhely? Bocsi, menj már arrébb légy szíves, nem látod hogy nem férek a táskádtól?