Rovatok
Ajándék
Buliztam
Érdekes
Ez az oldal, itt
Idézetek
Kieg. versekhez
Kultúrpajta
Külbelpol
Mélyértelmű
Mindennapi mindenfélék
Napló
novella
szerelmes sms-ek
Szerelmes-vágyakozós
Szüret
Veder
Vers
Belépés
Azonosító:
Jelszó:
Regisztráció
3 másik
Valóság, vagy az őrület határa? [04-06-14]
Kritika [02-05-27]
St. Tropez [01-06-03]
Keresés
Toppon
Porfogó [15-08-02]
Angolkóros [15-08-02]
Az Isten szeretője [15-08-02]
Szorgalmasak
Impresszum
Használat feltételei



A park
novella - Corrigan - 2004. július 31.

Hajnal volt még, és én csak vergődtem az ágyban. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy nem jut eszembe semmi. Próbálom elhitetni magammal, hogy író vagyok, de már két napja küszködöm, és még egy sort sem írtam le. Nem jön álom a szememre, úgyhogy felkelek, lesétálok a parkba.
Szép hely, tele fákkal, még így télen is látni a zöld füvet. Vacogok, de leülök a hideg padra, és csak nézek magam elé.
-Minek jöttem le? – gondolom, de aztán meglátom a felkelő Napot, ahogy kezdetben rózsaszínűre festi az eget, majd narancssárgára. Hirtelen feltör bennem egy érzés…Igen, talán pont ezt kerestem, ezt kellene megírni. Kabátom zsebébe nyúlok, de nem hoztam magammal sem papírt, sem tollat. Nincs mit tenni, csendesen figyelem ezt a természeti szépséget, és próbálom megőrizni a pillanat varázsát.
Lassacskán megjelennek a környékbeliek is, ahogy munkába sietnek, vagy viszik a gyereket az iskolába:
-De én nem akarok menni! – hallatszik egy éles hangocska.
-Ugyan, az iskola jó hely, a barátaid is ott vannak – mondja az anyja, miközben kezénél fogva ráncigálja az elsős kis diákot.
-De én akkor sem akarok…- a kicsi halkan sírni kezd, de a nő kérlelhetetlen.
Hirtelen kutyaugatásra kapom fel a fejem. Két eb vicsorog, és már-már megtámadják egymást, de ott van a megmentő póráz. A végén két gazdi, akik többszöris elnézést kérnek egymástól, és az állatokat szólongatják.
Hamarosan megjelenik az első szerelmes pár is. Milyen boldogok…Leülnek egy padra, pont velem szembe, és én csak nézem, ahogy csókolóznak. Tudom nem helyes, de nem tudom levenni róluk a szemem. Annyira szeretik egymást, mintha csak ezért születtek volna erre a világra.
Emberek jönnek, mennek. Megnézem az arcukat. Némelyik mosolyog, de a többség szomorú. Gondterhelten sétálgatnak a hidegben. Különbözőek, de ebben mégis hasonlítanak, mindegyik tekintete szomorúságot sugall, néha kétségbeesést. Megértem őket, én sem tudom, hogyan tovább. Vajon mit hoz a jövő? Elérem-e, amit akarok? Író leszek, vagy csak fordító? Ilyen kérdések cikáznak fejemben, nem tudok mit kezdeni velük.
Telnek az órák, a park üres lett. Mindenki dolgozik, csak egy-két nyugdíjast látni, idős hölgyeket, akik egymásba karolva sétálgatnak. Jó nézni őket, mert minden bajuk ellenére vidámak. Élvezik ezt a téli napsütést, nagymamás mosolyuk elfeledteti velem minden gondom. Egy néni leül mellé, és mesélni kezdi az életét:
-Tudja édeske, a mi időnkben minden máshogy volt…
Mennyiszer hallottam már ezt a mesét a régi korról, az előző, jobb világról. Most viszont nem veszem zokon sőt, élvezem a társaságát. Megtudom, hogy két kis unokája van, és a kicsi Marci igaz, hogy még csak két éves, de már kiköpött apja. Vele együtt nevetek, ahogy elmeséli Évácska első lépésének történetét. Majd órájára néz, és megkérdi tőlem:
-Lányom, magának semmi dolga?
-Semmi fontos – felelem halkan, majd elbúcsúzom.
Ülök tovább, nézem a madarakat, a felhőket, amint vonulnak az égen. Sötétek, korom feketék, lehet, hogy nemsokára zuhogni fog.
-Fel kellene kelnem – gondolom, én is megnézem, mennyi az idő, dél felé jár – Talán enni is kellene valamit…bár éhes nem vagyok, akkor minek.
A szél egyre erősebben fúj, elsodorja a felhőket, mint ha juhászkutya terelné a fekete birkanyájat. Gyorsan kitisztul az égbolt. Már nem is gondolok az írásra. Felesleges, mert ha erőlködöm, úgysem jutok semmire vele.


1 2 3 4 5 következő

Hali
flavcsy - 2005 február. 23. 17:09:30

Hát ez is jó és pont fexik nekem, mint a vihar gyermekei...így tovább