novella - Találkozás

Belenéztem a szemébe. Azt hittem, már elfelejtettem ezt a szempárt. Vagy legalábbis mindent megtettem, hogy elfelejtsem. De most, ebben az őrülten forgó pillanatban rájöttem, hogy az elmúlt három évben pont ugyan úgy ezzel keltem, és ezzel feküdtem, mint az előtte lévő ötben is. Pedig azt hittem kiirtottam magamból, ezt a gyomorfacsaró érzést, a romantikus gondolatokat, ábrándokat. De nem. Csak rájuk csuktam egy ajtót, és úgy tettem mintha az a szoba nem is létezne. Pedig létezik bennem minden, amit el akartam felejteni, amiről ő juthat az eszembe. Nem sikerült. Valahogy mindig ott volt. És most ebben a pillanatban mindent újraélek, minden fájdalmat, minden vágyakozást, amit nem kéne, ami mind értelmetlen, hiszen mind viszonzatlan. Tudtam, hogy találkozunk. De azt hittem, már képes vagyok rámosolyogni, és köszönni, aztán mintha csak futó ismerősre néznék elfordulni. De nem ment. Bár úgy tettem. Micsoda színjáték. Tegnap, amikor rámköszönt, még próbálkoztam. Köszönt, visszaköszöntem. És elfordultam. De szemem sarkából figyeltem, ahogyan rohant. A tömegben. Ahogy felment a lépcsőn.

És most itt áll, csodálkozva rámnéz, mint aki nem is érti, mit keresek itt. Nekem meg az jár a fejemben, hogy mégsem kellett volna eljönnöm. Legszívesebben nem is néznék a szemébe. Nem akarom, hogy lássa a gondolataimat, bár nem is nagyon vannak. Kezdek olyan lenni, mint egy buta liba, aki egy hangot sem bír kinyögni.

Nem is hallom a kérdését, bár próbálok összpontosítani. Szeme csodálkozásából értem csak mit kérdezhetett:

-Te mit keresel itt? Hogyhogy itt vagy?- És bár a szavak sértők, inkább az értetlenség cseng belőlük, mint a megbotránkozás.

Én valami fura választ hebegtem. Talán azt, hogy

-Egy filmet néztem itt meg, ahogy valószínűleg ő is.

Tiszta hülyeség. Miért is menne az ember péntek este moziba. Talán teniszezni?

Próbál érdeklődni a családom felől. De ez sok. Hogyan meséljem el azt a másfél évet két szóban, ami tele volt sorsdöntő jó és rossz lépésekkel, változásokkal. Végre elszakadok a szemétől, és ahogy az arcát nézem… Ijesztő. Másfél év nyomot hagyott rajta. Emlékszem akkor kezdet fogyni. De most… Halkan szóvá is teszem.

-régen láttál…- hangzik a semmit mondó válasz. Nem akar róla beszélni.

Hát jó. Gondolom. Legyünk udvariasak és semmitmondók.

Megint a szemébe nézek. Az nem változott. Csillog benne a világ, amit még fel kell fedezni, és meg kell mutatni. A gyomrom megint kis galacsin, mint amikor először beszélgettünk úgy igazán. Pedig akkor csak tizenkilenc voltam. Most huszonhét.

Próbálok nem figyelni az érzésekre, amik megrohamoznak. Koncentrálok, hogy a hangom ne remegjen.

-És veled mi van? Mit csinálsz mostanában? – Csak udvariasan. Csak gondolj arra, hogy nem belé vagy szerelmes, hanem a szerelem gondolatába. Nem a szemébe, a futó mosolyába, a munkájába, a tehetségébe, nem abba a rezgésbe, ami körülötte van, amitől hirtelen én is élőnek érzem magam… csak a szerelem gondolatába…

-Mostanában itt és itt dolgozom… hangzik a válasz

-Igen találkoztam néhány munkáddal. –na ezt meg miért kellett. Most azt fogja hinni, hogy kutakodtam utána. Pedig… na jó igaz másfél éve rákerestem az Interneten a nevére… aztán elhatároztam hogy soha többé… ennél rosszabb nem sok minden van… mármint annál, hogy ha valaki hiányzik az embernek, nem felhívja, hanem a neten néz utána. Azt hiszem az olyan kapcsolat, amibe nem fér bele bármely részről egy telefon, azt le kell építeni. Hát ezt próbáltam… – de mi van veled?

1 2 következő