novella - Üres ágy

L miután megtudta a tragédiát elindult haza. Önkívületi állapotba került, melyben nem tudta felfogni a körülötte zajló világot, a valóságot. Nem értette a dolgokat. Fülével nem hallotta a zajokat, csak a saját szívdobogását és lélegzet- vételét, ahogy egyre jobban kapkodja a levegőt. Lábaival sebesen haladt haza felé, mégsem érezte lépteit. Szeme az aszfaltra tapadt, nézte milyen gyorsan fut alatta a betonréteg. Közben egyre jobban, egyre mélyebben vette a levegőt. Szíve gyorsabban vert, még jobban sietett, szinte már futott. Egész testét rázta a hideg, miközben folyt róla a víz. Szíve lázasan lüktetett, lábai futtásnak eredtek, meg sem állt hazáig. Idegesen, reszketve lépett lakásába, majd szobájába, ahol reggel még F-vel együtt ébredt. Látni akarta, hogy F még mindig ott fekszik az ágyban, a közös ágyukban. Mikor megpillantotta az üres ágyat egész testén végig futott a hideg, a levegőt szinte már fuldokolva kapkodta. Összerogyott. Szeméből megindultak a könnycseppek, melyeket izzadt tenyerével törölgetett. Nem akarta elhinni, amit lát. Nem akarta elhinni, az orvos szavait. Szoborrá dermedve, könnyeivel küszködve nézte az üres ágyat. Képtelen volt megmozdulni.

— Az nem lehet, hogy F meghaljon – mondta zokogva -, az lehetetlen. Ez nem igaz. Ugye ez csak egy rossz álom? Istenem kérlek, hadd ébredjek fel! Kérlek! Ugye itt fekszik? Mondd, hogy itt fekszik, csak nem látom! Kérlek! Kérlek!

Felállt és elindult lassan az ágy felé. Megérintette a takarót, a lepedőt, a párnát, majd lefeküdt. Még érezhető volt a testük melege, hisz alig egy órája keltek fel. L egyre jobban zokogott. Magához szorította F takaróját, melyen érződött parfüme. Az illat, ami mindig is a boldogságot, nyugalmat, szenvedélyt jelentette számára, most fájdalmas könnycseppeket csalt ki szeméből. Teste lángolt érzelmeitől. Az arcán végig folyó könnyeit F takarója itta fel. Arca lázasan égett. Gondolataiban F szavait hallotta: „Szeretlek, és örökké együtt leszünk. Hidd el nekem. Örökké együtt.”

— Ne vedd el Őt tőlem! – kiáltotta – Ne! Annyira szeretem! És Ő is engem.

Szavait alig tudta kimondani. A sírástól alig tudott megszólalni és lélegezni. Emlékeiben F arcát, mozdulatait, szavait, érintéseit kereste. Vele akart lenni. Érezni teste melegét, csókolni puha ajkait, kedves szavakat súgni édes kis füleibe, különleges kezeit simogatni. Ezekre a dolgokra vágyott erősen. Hirtelen megnyugvást érzett. Könnyei lágyabban folytak. Felkelt az ágyból és kiment a konyhába. Beleivott F kedvenc italába, majd elővett egy kést. Visszament az ágyba és újra betakarózott. Lelkében kimondhatatlan hiányt érzett F iránt. Eszébe jutott a tegnap este. Azok a gyönyörű pillantok F-vel. A csókjai, a simogatása, az érintése, a szenvedélyes szerelme. Újra olyan sebesen és fájón csordultak ki szeméből könnyei, ahogy az előbb. Tudta, hogy nem bír élni F nélkül. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy kitörölje életéből F-et. Képtelen rá. Nem akarja őt elfejteni soha. Számára ő az élet, a másik fele. Nem akarta, hogy ez az egész ezentúl a múlt legyen. Neki a jelenben van rá szüksége. Azt a kis dalt énekelte magában, amit oly sokszor énekeltek együtt. Ettől, és a kezében lévő késtől megnyugodott. Majd a kést a csuklójához közelítve megfeszítette kezét. Vérét a fehér lepedő és F takarója szívta magába.