 |
Tevedes
novella - Pendr@gon - 2003. november 18.
A fiatal, jokepu ferfi lassu, kimert lepesekkel haladt a szeles, viragokkal szegelyezett jardan. Tetova mozdulatai elarultak: idegen errefele, es keres valamit, itt, a kertvaros elegans negyedeben. Furkeszve figyelte a hazakat, es egyszerre csak megtorpant.
Egy csinos, hofeher falu, barna zsindelytetos haz elott lecovekelt. Gondosan, egyenesre metszett, sotetzold bukszusokkal korulvett es szines viragokkal beultetett kert kozepen allt a keresett epulet. Kerites nem volt, a bejarati ajtoig sarga kaviccsal volt az ut felszorva.
Szive nagyot dobbant, fuleben hallotta minden egyes szivvereset, szaja kiszaradt; csak allt, es nezte a hazat. Igen, ez lesz az; fejet felrehajtotta, hogy jobban lasson, biztos legyen a dolgaban: a falra futo suru borostyan alol kikandikalt a hazszam: 53.
Tehat ez az, - itt lakik Anna, akihez 10 ev utan, igeretehez hivel eljott. Letelt a 10 ev, - o egyedulallo, es remenyei szerint Anna is az. Igy szolt a megallapodasuk, amit jo par eve tettek: ha 10 ev utan meg mindketten maganyosak es nincs csaladjuk, - ujra felkeresik egymast, es a gyerekkori szerelem felnottkent is folytatodhat, de mindenkeppen talalkoznak. Aztan majd tortenik, aminek tortennie kell.
Ma telt le a 10 ev, hajszalpontosan; es Istvan most itt all, a bekes, csendes, mehzummogessel teli nyari delutanon, a gyorsan ferdulo napsugaraktol hunyorogva vizslatja azt a hofeher, tomor ajtot, mely
Annahoz vezet...
Vegignezett magan: farmer, fekete polo, fekete zako, - jo lesz. Fekete haja rovidre nyirva, kis kecskeszakalla a regi, - Anna mindig is imadta.
Kezeben mar piciket kokadozott a csokor sarga rozsa, a lany kedvence.
A ferfi meg egy utolso pillantast vetett az utca elejen parkolo autojara, megtorolte izzado tenyeret egy papir zsebkendobe: a ketseg, a feltekenyseg, a szerelemnek ez az osi munkaeszkoze, a legmuveltebb szellemekkel is sikeresen mukodtetheto: talan Anna mar nem is egyedulallo. Talan egy csapat gyerek szalad ajtot nyitni, es mogottuk a ferj all...
Vegigment a hazhoz vezeto uton: a kavics csikorgott a talpa alatt.
Egy rovidet csengetett, es izgatottan vart. Nem volt kiirva semmilyen nev az ajtora. Ez jo jel - gondolta, de maga sem tudta miert. Talan a haz masik oldalan a hazszam mellett lehet, - azt nem figyelte meg.
Probalta felidezni a lany bajos arcat, kedves sargamez-mosolyat, meg mindig a sziveig hatolt. Tiz ev! Vajon most is olyan gyonyoru?!
Bentrol neszezes hallatszott, kulcszorges es lepesek zaja.
Istvan szive hevesen kalimpalt, es ugy erezte, mintha port nyelt volna. Az emlek a feledhetetlenseg pontossagaval allt benne.
Az ajto kinyilt, es egy ragyogo szepsegu, buzaszoke haju, karcsu lany allt az ajtoban. Istvan alig birt megszolalni, majd ennyit mondott:
- Itt vagyok, ne szolj semmit, majd mindent elmondok, ha bemehetek...
- Gyere batran, hirtelen nem tudlak hova tenni, de meseld el, rendben? Fozok egy kavet, es kozben hallgatlak. - a lany hangja vidaman csengett, szeme nevetett, fenyesen ragyogott, a kivancsisag hucutta tette mosolyat.
Ezzel hatralepett, utat engedve a fiunak maga mellett.
Minden olyan magatol ertetodo volt, olyan siman ment minden, mintha sosem valtak volna el. Fesztelenul beszelgettek a mostani
|
|
|
