|
|
|
|
Jégbeveszett
novella - Barburu - 2003. május 9.
A hideg, mint valami alattomos lény, lassan szivárgott be a lakásba. Először csak az ajtóréseken kéredzkedett be, majd megtette ugyanezt az ablakréseknél, és kihasznált minden ajtónyitást. Szellőztetésre nem is számított, mert a lakók óvatosak voltak. Féltek Tőle.
Épp ezért volt szüksége az alattomos lopakodásra: a hirtelen támadást visszaverték volna. Elégedett kuncogással illant befelé a rejtettebb zugokba, amikor kikapcsolták a fűtést, majd a meleg vizet is.
Megcsiklandozta az arcokat, jégcsappá változtatott kezeket és lábakat - halott-hideg jeges ujjaival megtalált minden szabad bőrfelületet.
Sóhajtásuk már zúzmarává változott az ablaküvegeken.
A vizespoharakat jég uralta.
Vacogva várták egymást haza - némelyik hálásan, némelyik kelletlenül, maradék testmelegét sajnálva bújt hozzá a másikhoz.
Lélegzetük már légcsöveikben és tüdejükben hagyott hátra zúzmarákat.
A vér keringése lelassult, a kívülről jött hideg belső didergéssé változott.
A fájdalmat egyik napról a másikra csendes beletörődés váltotta fel.
A pénz hiánya a hideg egyeduralmát hozta el, aki kézen fogva érkezett Valaki Mással.
Az arcok elszürkültek, a szájak kiszáradtak és elkékültek, a szemek elvesztették régi, vidám csillogásukat és fakón, tompa nyugalommal révedeztek a plafon felé.
Szinte mindegy volt már, hogy kint vagy bent. Bár a kinti világ az ijesztő jegesedések és hófúvások mellett sok meleg helyiséget kínált. Kis boltok, nagy boltok, ABC-k, szomszédok. De lassan mindenhonnan kinézték őket. Így maradt az otthon, az állandóan jeges verem.
S mikor már hajukról is jégcsapok lógtak, s olyannyira ritka volt a mozdulat, mint a légy zümmögése, rájöttek, hogy ideje útra kelni. Jeges tetemüket nem kereste senki: még utoljára végignéztek élettelen testükön, majd magabiztosan elindultak. Olyan tájak felé, ahol soha nincs hideg.
|
|
|
|
|
|
