Rovatok
Ajándék
Buliztam
Érdekes
Ez az oldal, itt
Idézetek
Kieg. versekhez
Kultúrpajta
Külbelpol
Mélyértelmű
Mindennapi mindenfélék
Napló
novella
szerelmes sms-ek
Szerelmes-vágyakozós
Szüret
Veder
Vers
Belépés
Azonosító:
Jelszó:
Regisztráció
3 másik
Van... [06-03-23]
hello! [05-06-08]
tanulj tinó [01-02-24]
Keresés
Toppon
Porfogó [15-08-02]
Angolkóros [15-08-02]
Az Isten szeretője [15-08-02]
Szorgalmasak
Impresszum
Használat feltételei



180 fok
novella - Barburu - 2003. május 9.

Erős csattanás. Fáj. Aztán minden szürke lesz körbe-körbe, bárhová nézek. Mintha műsorszünet lenne a tévében, ugyanolyan erőszakos zümmögés társul hozzá, de ez valahogy mégis más. Aztán hirtelen fény, idegen képmásomat látom szemben, vastag üvegcsík mögött, mintha oda lenne vetítve. Arcára rémült kiáltás fagyott. Majd az arc megnyugszik, egy 180 fokos fordulatot teszek, és eggyé válok vele.
Együtt utazunk, most már én vagyok ő. Ez valahogy teljesen nyilvánvaló. Csúszok felfelé az üveglapon, fergeteges sebességgel húz oda valami. Lenézek: egyre távolodik a baleset helyszíne, piros autó roncsokban, vér mindenütt. Tekintetemmel átfúrom a karosszériát: a pár pillanattal előtti arcot látom összezúzva, és a hozzá tartozó testet úgyszintén.
Nem félek már, inkább kíváncsi vagyok: felnézek, és csak sűrű felhőket látok, amelyek elnyelik a tükörút tetejét. Nem látok semmit, ami felfelé húzna, csak valami rejtélyes erő az, ami szállít engem.
Megérkezem. Lassan feldereng minden: már jártam itt, és már megtettem ezt az utat, nem is egyszer. Eszembe jut az a száz és száz halál, és vagy húszfajta halálnem, amit az utóbbi végtelenhosszú időkben átéltem. Mások halála mind.
A sajátomat én akartam. Ezeket már nem. Ma már nem is vágynám a halált, bánom régi ballépésemet. Talán pont erre a bűnbánatra várnak. Reménykedem. Remélem, hogy békén hagynak már.
Egyre többen gyűlnek körém: érzem őket, de nem látok semmit a vattacukor-felhőkön kívül. Letépek egy kis falatot az egyikből, ezzel is űzve a feszült várakozás nyomorát.
A felfelé utazást szeretem, ahogy a hideg üvegen csúszok a magasba; a szél süvít, de mégis simogat, és a szörnyű halálok helyszínei és szereplői apró, színes pontokká válnak hirtelen. De ami előtte történik, ahogy felidézem, egyre borzalmasabb: emberek eltorzult arcai (ilyenkor alig várom a 180 fokos fordulatot), fájdalmas halál, lefelé zuhanás a tükörüvegen... Zuhanás, ami sürgető, belém tép a szél, és belecsapódok egy életbe, ami már nem tart soká, és nem is az enyém. Mintha én szakítanám félbe, aztán érzem helyette (vagy vele?) a fájdalmat, a félelmet; nézem az elkínzott arcot, és bánom, hogy nem tudtam róla semmit, hogy nincs lehetőségem sem információhoz jutni, sem megakadályozni... Ilyenkor legszívesebben sírnék vagy kiabálnék, de nem tudok semmi ilyet, mert az angyalok nem tudnak ilyesmit.
Azért mondom magam angyalnak, mert a felfelé csakis mennyországot jelenthet, viszont számtalanszor megkérdőjelezem ezt magamban, mert az ilyen elvetemültek, mint én, nem ide kerülnek. És a mennyországban nincs is büntetés.
Mert ez az én büntetésem: önkezem által elkövetett halálom miatt ezerszer kell megéljem másokét. Először azok jöttek, akik fiatalok voltak és élni akartak, aztán már a halálba kapaszkodó megfáradt öregek, aztán az öngyilkosok. Némelyiket láttam, ahogy nekilát, ott voltam és néztem, és sokszor csak némán tátogtam, amikor azt ordítottam volna neki, hogy ne tegye.
Ez nemrég volt, úgy érzem, nem lehetett egy hete sem, talán most már megbocsátanak...
Önkéz, önkéz! - Kiabálták és suttogták és motyogták körülöttem, amikor megérkeztem. Akkor először és utoljára még emberi formájukban láttam és hallottam őket. De hogy milyenek voltak, most már el nem tudnám mondani, mintha csak ezer éve lett volna. De most már talán megbocsátanak.


1 2 következő


Kapcsolódó oldalak:
Barb lapja - barb.uw.hu