|
|
|
|
Lánytestvérek
novella - Barburu - 2003. február 2.
Nelly és én, jó testvérekhez illően mindenen megosztoztunk egymással. Sokszor közbeszólt volna az irigység, volt sok sírás és parázs veszekedés, de végül mindig a családi hagyomány győzött. „Ne légy irigy, adj mindenből a testvérednek.”
Ő, mint kisebb testvér, mindig egyenrangú volt velem – ez az osztozkodásból következett, s amúgy is olyan érzékeny – mondta anyánk – nem tenne jót neki, ha elnyomnád.
A város szélén éltünk, kis faluhoz hasonlított a hely – szerettük és utáltuk is egyszerre. Nem válogathattuk meg a barátainkat. Szegények voltunk; nem válogathattuk meg az ennivalót sem.
Nelly sokszor elvonult a maga világába – nem barátkozott senkivel, elrohant, ha jöttek hozzánk, elment az erdőbe sétálni. Gyerekkorában állatokkal társalgott. Mégis olyan felnőttség volt benne – csodáltam, mitől lehet ennyire komoly egy tizenkét éves kislány. Nálam is komolyabb néha. Gesztenyebarna haját, mint a száraz faleveleket, vörös színűvé varázsolta a napfény.
Nem tartott velem és barátaimmal – ó, nem voltak barátok ezek! Vásott kölykök, volt köztük mindenféle, sokuk a javítóban kötött ki. Együtt csatangoltunk a nagyvárosban; élveztem a fiúk társaságát, benne voltam minden csínyben.
Egy csendes szombat délutánon, - amikor már sokszor fújt a szél, de az őszi napfény még megóvott tőle – a fiúk már megunták a sétát. Tehetetlenül lődörögtünk a kihalt utcákon, némi szórakozást keresve. Feltűnt a kis vegyesbolt, immár nem először. Nem tudtunk róla sokat; az egész bolt akkora volt, hogy egy kis öregember fért csak el benne, és egy vevő. Megálltunk a fiúkkal és elkezdtük figyelni.
- Azt mondják, sok pénze van. – morfondírozott hangosan Ricsi, s közben felcsillant a szeme. Már akkor tudtam, hogy rosszban sántikál. Ezután elkezdtek arról vitázni, hogy azt a sok pénzt bizonyára nem a boltban tartja, de hát ki tudja; meg hát sokan ide járnak vásárolni, biztos van elég "zsé" a kasszában is. Kiderült, hogy csak én nem tudok erről semmit. De hogy ki volt ez az öregember – ez még előttük is rejtély volt. De őket csak a pénz érdekelte. Mint kiéhezett hiénák, szinte nyálcsorgatva lesték a bolt bejáratát. Egy kis ajtó volt csupán. A jó időre tekintettel nyitva volt, de egy női arcot ábrázoló szövetdarab akadályozta meg a belátást. A következő pillanatban meglebbentette a szél – és láttam, ahogy a nő szemei mögül felbukkannak az öregember szarkalábas szemei is. Hideg gyűlölet volt bennük. A következő pillanatban a függöny ismét a helyén volt.
- Menjünk, észrevett minket! – mondtam a fiúknak, és továbbsiettünk.
Úgy döntöttem, nem tartok többet velük az ilyen sétákon. Nem akartam bajba keveredni.
Így minden szabadidőmet Anyával és Nellyvel töltöttem. Együtt főztünk, üldögéltünk Nellyvel a fák között és figyeltük a bogarakat. Próbáltam néha beszélgetni vele; de csak az az érett, megfontolt csend volt, amit megosztott velem. Egy idő után mégis elkezdett oldódni, és mesélt nekem az álmairól, amelyek olyannyira elrugaszkodottak voltak, hogy kénytelen voltam visszaráncigálni a földre. Akkor én voltam a gonosz testvér, és újabb sorozat hallgatás volt a büntetésem. Üresnek hangzó, de mégis igaz közhelyekkel próbáltam vigasztalni, némelyik Anyánk saját agyszüleménye volt:
- Ha mindent megosztunk egymással, szép lesz a világ. A mi világunk. Csak a miénk! – Suttogta oly gyakran csillogó szemekkel. Amikor nagyobb lettem, rájöttem, hogy a csillogás elnyomott könnyeket jelent. Apánk korán elhagyott minket; Nelly nem is emlékezett rá, milyen.
1 2 3 4
következő
|
|
|
|
|
|
