|
|
|
|
14 nap naplója
Napló - flavcsy - 2005. szeptember 14.
Február 17.
Délután szundításból olyan szívdobogásra ébredtem, amelyet még soha nem észleltem eddig. Ehhez gyöngeség. „Lódoktor” legutóbb fejét vakarta, mikor radiológiai leletem nézegette. Vörösmarty: „véred megsűrűsödött, agyvelőd kiapad” ilyesféle tünetekről versel. Nem tapasztalom, hogy „agyvelőm kiapadt”, vannak gondolataim, ki is tudom fejezni azokat, de tünet, hogy nincs kedvem írni. Nem, ma nincs.
Február 18.
A civilizáció unalmas!
Február19.
Unalmas, mert az élet élményéért nem enged harcolni többé. A civilizáció unalmas, mert csapok, gombok, huzalok, fogantyúk közvetítik, elragadóan és nagyon kényelmesen, egyfajta végzet emberi lehetőségeit, melyekért nem kell harcolni többé; csak éppen illik elsején kifizetni a villanyszámlát. A civilizáció, mint valamilyen rejtélyes vegytisztító üzem, lassan kiszívja az életből mindazt, ami harc és ellenállás volt benne – mert az élmény mindig harc.
Február 20.
A civilizáció egész technikai varázsával éppen olyan gyorsan reked el és akad meg, mint ahogyan termel, ha különleges képességű, technikai, bölcselmi, fizikai, kémiai gyakorlattal rendelkező lángelmék nem őrzik meg. S lángelméket nem lehet görebekben parancsszóra tenyészteni. Egy civilizáció csodagépeit, melyek a tömegember számára megteremtették a terülj, asztalkám! csodáját, nemcsak feltalálni kell, hanem üzemben is kell tartani, mindegyre tökéletesíteni. Erre a tömegember nem gondol.
Február 21.
Délután négy óra. A Duna mellett megyek, a rakparton, s a víz, a hajók és a felhők csodálatos összjátékát figyelem, amint kiegészítik és tükrözik egymást. Játékosan és végtelen komolyan összetartoznak, s együtt alkotnak valamilyen távoli és örök rokonságot – talán, mint a város és a falu. Arra gondolok, hogy mégsem vagyok egészen egyedül; még ha a falu-város szélén állok is ingatag, ifjonc lábakkal, garabonciásan…a világ néha üzen.
Február 22.
Valami elvész bennünk, mindannyiunkban, a kicsikben, a névtelenekben is. Mindenkinek van egy kis zenéje, ami ő, az ő kis művészete. De nemcsak légzőlényeknek, hanem tárgyaknak, helységeknek is: igen, akár a falunak és a városnak is. Csak mindkettőnek más. Mindkettő másról zenél, amit nem lehet írásba, képbe vagy hangjegyfüzetbe rögzíteni. Ezt érezni, átélni kell. Én még nem laktam falun. Nem érzem át. De azt érzem és tudom, hogy minden művésszel elvész valami. Így van ez faluval és várossal is. Ne vesztegessük őket! – a múlt és jelen kicsiny gyémántszilánkjait.
Február 23.
Szobámban, hirtelen, a következő tárgyakat észlelem: jávai réztálcát, néger széket a Kongó vidékről, kecskelábú asztalt, régi, német ón tintatartót, francia karosszéket a VIII. századból, angol zsebkést, délolasz függönyöket. Mindez összetalálkozott itt, szobámban, olyan rejtélyes utakon haladva, melyeket az értelem követni nem bír; zagyván és mégis rendszeresen, összehajigálva s mégis minden a helyén, értelmetlenül és logikusan. A világ csendéletszerű; kicsi, és minden részletével, zsúfoltan összetartozik. Igen, a falu is a várossal.
Február 24.
Mennyire utálom ezt a gyanús ügynökfajtát, aki egy körúti kávéház üvegablaka mögül, három külföldi újság fölületes beavatottságából „fővárosinak” hiszi magát; s lenézően emlegeti a vidéket, a vidéki stílust, a vidéki embereket. Mintha nem a vidék adott volna mindent, ami az országban szellem, szemlélet, ami igazán „fővárosi”! Mennyire megvetem ezt a pimasz és vacak „fővárosiasságot”! Milyen szánalmas ez a fölény! Egyre tudatosabban szeretnék vidéki lenni…
|
|
|
|
|
|
