Rovatok
Ajándék
Buliztam
Érdekes
Ez az oldal, itt
Idézetek
Kieg. versekhez
Kultúrpajta
Külbelpol
Mélyértelmű
Mindennapi mindenfélék
Napló
novella
szerelmes sms-ek
Szerelmes-vágyakozós
Szüret
Veder
Vers
Belépés
Azonosító:
Jelszó:
Regisztráció
3 másik
Lola az énekes [06-03-23]
Az utolsó séta [06-03-15]
Manifesztó, avagy a szép új világról [02-08-21]
Keresés
Toppon
Porfogó [15-08-02]
Angolkóros [15-08-02]
Az Isten szeretője [15-08-02]
Szorgalmasak
Impresszum
Használat feltételei



Elválunk Ady!
Mindennapi mindenfélék - flavcsy - 2005. június 15.

avagy - egy magyaróragerjesztette - érzelemfoszlányok

Az ember nem távozhat észrevétlenül! A távozás egyben mindig feltűnéskeltés is. Csak úgy mint, aki társaságban halkan elkezd köhécselni, kezét szája elé emeli, még felel a kérdésekre, udvariasan, de fél szemmel már az ajtót kémleli. Szeretne úgy elmenni, hogy ne kelljen zavarni búcsújával, szeretné egy mozdulattal, egy cinkos kacsintással kicsalni az előszobába a szobalányt, hogy észrevétlenül adják fel a kabátját…így menni el, a legjobb pillanatban, közömbösen és mellékesen; nem éppen boldogan…
…így csak „egy szegény bolond, rajongó poéta” hagyja ott az elhasznált, kiégett, napszítta múzsát az útszéli porban – ’kit meg sem csókolt, csókjára sose vágyott’. Csak éppen danolt neki, édes vérét szítta, kéjencen szürcsölte. Az ilyen poétát sajnálni kell. Nem, inkább megmenteni. De nem magamnak szeretném megmenteni – na jó, ez így nem teljesen az igazság: önmagának, esetleg az utókornak, a halhatatlanságnak. Úgy érzem valami roppant becses és értékes, amit a sors személyében reám bízott (ha csak egy rövid időre is). Legszívesebben mindig csak adtam volna neki valamit (most is adnék): meleg ruhát, hogy ne fázzon, Blake kötetet (festményt is, ha tehetném), hogy örüljön, valami szépséget, puhaságot szeretnék (még mindig) beleadni az életébe; hangsúly nélkül…sőt szerelmi kamat nélkül.
Azt hiszem ez az érzés beteges. De talán ebben a betegségben „a régi lángot visszanyerhetem” és megírom e veszett szerelmet; „akkor tán nem fáj, ha emlékezem”.
Néha, éjszakákon ’mámorban akartam elfeledni e mámoros, bolond, bús poéta-regé(ny)t…majd, ha egyszer – valami csodából – sikerülne feledni mindent; mégis emlékezem’.
Valami volt benne (még most is van), ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Talán a mirigyműködése miatt szeretem. Vagy, mert a szája lehelete ismerős.
De nem szól lényéből többé az a titokzatos hang, mely egy időben hívott hozzá, oly zengéssel, hívással és zúgással, hogy fényévmilliárdokat utaztam volna, csakhogy láthassam, hallhassam, karjaimba zárhassam, megmenthessem a világtól…(magamnak).
…még mindig meg akarom menteni a világtól a kis „balga trubadurt, ki – mint a többi – gyenge, léha” – s mi több gerinctelenül dalolt. ’…de elváltunk most már, eladtuk a lelkünk’.
Önkívületben éreztem iránta, lázas voltam, ha kiejtették a nevét. Ma nem vagyok már lázas; nem jobb, nem is rosszabb, csak valamivel – egy árnyalattal – fényesebb és még egy kicsit érdekesebb is.
„Szegény bolond, rajongó poéta…” Istenem, mind tele vagyunk hibákkal!
Neve eszembe jut majd halálos ágyamon, s akkor röviden felnyögök, mint akit kínos emlék kínoz. Endre, mikor okosodom már meg?! Micsoda erők játszanak velünk? Nem értem.