Mindennapi mindenfélék

Ma írtam harmadszor felvételit. Az eddigi évek során egy sikerült, egy nem. Különösebb izgalmak nélkül indultam el reggel korán, korábban mint valójában szükséges volna. Dunaparton sétálni sokfelől is jó dolog: odaérek, miközben időm jut felébredni, lenyugodni, kilóméterhiányt otthonhagyni stb. Lepusztult hangulatú feketekávét veszek a sterilmodern benzinkút autómatájából, kedvtelen cigit füstölök mellé. A bicikliút veszélytelen sávját gyalogosforgalom vette birtokba, és eltelik egy ideig, hogy megbizonyosodjak róla: nem a képzelet kicsapongása a sok öltönyös-kosztümös pályakezdő nyüzsgő menete. Kiöregedtem a városi diákélet ma reggeli fősodrából. Még csak nem is izgulok igazán, az ünneplős dramaturgiát igénytelen hétköznapisággal kerülöm ki, végtére is fölvesznek, ha nyakkendőt öltök is. Nem igazán akarok Szombathelyre menni. Állítólag fontos lesz nekem a papír, ha komolyabb állást keresek, oda nem elég csak egy érettségi. Állítólag a tudást nem veszik el tőlem, a képzettség a legnagyobb érték és a legjobbak a diákévek. Ilyenek szivárognak az ember tudatának legmélyebb közhelyrétegeibe, közben kattog velem a villamos, valahol a plafon felől pedig olyan zümmögős, halk zúgás termelődik, ami egy nyilvános telefonfülkére emlékeztet. Fölvesznek.

A legjobb nők itt körülöttem minden irányba, frissen érettségiztek, már nálam öt évvel fiatalabb lúzerekkel nem foglalkoznak, periférián túli férfijelenség se vagyok már a mindenkori helyes csajnak, vagy csak fáziseltolódás áll be az érettségben? Gyakrabban fantáziálok elszalasztott lehetőségekről, mostanában több van ebből a mindennapi torokszorító pánikban. Minden szembejövő lány életem tovasuhanó párja, metakommunikatívan intem le őket, mint a sok közül egy újabb reménytelenül magányos stoppos, és szánalmasan epedek, hátha fölvesznek.

A cigik, a kávék, iskolák, vizsgák és munkamegbízások és a bizalom, mikor visszaélek vele, mind olyan hallatlanul unalmas, mint mikor még csak felszólítanak a kikapcsolt mobiltelefon kihelyezésére. Oda, a legelső padsorra, még várunk egy kicsit kilencig, addig töltse ki... Kitöltöm, várok. Előttem üres műanyag kávéspohár, benne keverőspatula, elővettem két tollat, papírokat, személyit. Három óra a móka. Másfél, és alszom, és mikor felébredek, repülőket hajtok a tesztlapokból. Nem emlékszem, mit álmodtam, csak hogy idefele a bejáratnál tábla hirdette: telefont rezgőre állítva sem üzemeltessük, mert televíziós felvétel zajlik.

Görcsös jóindulattal kivárom a jótékony tortúra végkifejletét, közben cikázva keresem egy remélt rokonlélek tekintetét, de mindenki a szótárát pakolja, borítékot nyálaz, látszik, komoly ideák nehezednek kezeikre, tarkójukra. Kifele komikus reménytelenséggel próbálok megdumálni egy türelmes, de tartózkodó lányt, végül otthagyom a villamoson, nem marasztal, nem maradok. További másfél órát bolyongok a Baross utca és az Asztória és a Kossuth tér és a Margit híd érintésével, majd haza. Csöppet sem valóságos ez az egész, olyan mű, olyan felvett.