Mindennapi mindenfélék - Az egyszeri futballszurkoló

Az egyszeri futballszurkoló most újra örülhet. Újra van bajnokság, egyszóval lehet drukkolni, meccsre járni, szotyizni, tökmagozni, anyázni. Nem vagyunk sokan ilyenek, kétszáz emberbol egy olyan, ha akad, aki elmegy egy meccsre. Ez egy egészen különleges állatfajta. Miért is? Mondjuk nézzük meg, hogyan éli meg ez a lény a futballmentes idoszakot, és az év azon szakaszát, amikor vannak meccsek.

Elkezdodik a bajnokság valamikor augusztusban. Az ezt megelozo két hónap arra szolgál, hogy a szurkoló csapata az egész nyarat végigfogadkozza, hogy ez az év már más lesz mint az elmúlt, új játékosok jönnek, akik sokkal jobbak, mint az eddigiek, új edzo lesz, aki sokkal okosabb, mint az eddigi és mind nemzeti, mind nemzetközi színvonalon fantasztikus eredményeket fogunk elérni. Ezt nagyon sokszor elmondják, úgyhogy az a bizonyos szurkoló augusztusra már kezdi elhinni azt, amit hallott. Aztán elkezdodik a bajnokság, alanyunk örül, kimegy, drukkol és megállapítja, hogy milyen sokan – már kétezren is - kinn vagyunk a meccsen. Ekkor ezt még nem annak tulajdonítja, hogy más is elhitte a hangos nyilatkozatokat. Aztán látja a meccset és azt gondolja: idény eleji forma, még nem melegedtek be eléggé a fiúk, majd bebizonyítják, valójában milyen jók. De az ötödik meccsen már nem gondolhatja ezt. Ekkor mást gondol: az új edzo új, megváltó módszereit még nem szokták meg a fiúk. A közönségbol is sokan gondolják ezt, vagy ezren, a hiányzó másik ezer nem jött el. A mocskok, ezek is csak akkor járnak meccsre, ha megy a csapatnak! A tizedik meccs környékén – ez az az idoszak amikor a csapat nyom nélkül elhullik a nemzetközi színtéren – a másik hétszáz nézovel együtt az egyszeri futballszurkoló megállapítja, hogy ilyen rossz meccsen még soha nem volt, elkezdi szidni az edzot, meg az új játékosokat, az elveszett szebb jövobe vetett hitet és úgy dönt, soha többet nem jön ki meccsre. Vagy legalábbis idén már nem. A vége felé, úgy a tizenharmadik meccs táján már senkit nem szid, csak magát, hogy miért jött mégis ki. Meg szidja a Torgyánt, ot csak megszokásból. Az utolsó meccsen megállapítja, hogy milyen jó, hogy vége az évnek, jót fog már tenni ez a kis piheno a csapatnak és majd tavasszal, majd meglátjátok. Rajta kívül még háromszáz hozzá hasonló mondja magának ugyanezt ott a pályán. Önmagának is jót tesz a piheno, egyrészt nem kell állandóan megszegnie az ígéreteit, hogy pályára többet nem teszi a lábát, másrészt a barátai sem cukkolják.

És ekkor jön két hónap szünet. Mirol is szól ez a két hónap? Az egyszeri futballrajongó magyaráz. Önmagának. Hogy ez a csapat ot már nem is érdekli, azt se tudja mikor folytatódik a bajnokság, az új igazolásokat ugyan fél füllel hallgatja, dehát nem teljesen mindegy ki jön ehhez a kutyaüto csapathoz? És egyébként is, engem már nem érdekel semmi, sem a csapat, sem a foci. Aztán itt a február közepe és egyre többet hallani a folytatásról. De ez a tapasztalt és eros drukker elhatározását nem ingathatja meg. Igaz, hogy vesz egy Nemzeti sportot, hogy megtudja pontosan kiket is igazolt a csapat, de csak azért, hogy legyen mit olvasnia a buszon. Megtudja kit igazolt a csapat és kifelé továbbra is teljes közönyt mutat. Befelé azonban már érzi, hogy kezdodik a harc. Még azt hiszi o áll nyerésre, még nem érzi magában azt a bizonyos hajtóerot, ami azt szajkózza: menj ki a meccsre! Azt gondolja vége a korábbi életének, nem kell többé dühöngenie, közömbös lett. Úgy dönt idén inkább kézilabdameccsekre fog járni. Azt már csak a megszokás tetteti vele, hogy elofizessen a focieredményeket megküldo SMS-szolgáltatásra. Hiszen, ha már meccsre nem fog

1 2 következő