 |
Koszorú
Mélyértelmű - Xiam - 2006. február 26.
Mintha mi sem történt volna.
Mintha nem is köszönt volna minden reggel a Te neveddel, mintha minden éjjel nem a Te hangoddal altatott volna el.. Mintha ott sem lettél volna a reggeli kávém gőzében, cigarettám füstjében, kilyukadt kabátzsebemben, esti fürdővizemben, lágy pizsamám érintésében, tükröm repedéseiben.
Inkább az örök tudatlanság!! Csak ne halljam! Mint a gyermek, aki hiszi, ha nem lát másokat, akkor mások sem látják őt. Elmondta, találkozott vele, megfogta a kezét, majd megölelte, együtt aludtak. És most már együtt él az érzéssel. Tanácsot kér, segítsek neki, nekem ilyen kérdésekben több a tapasztalatom. Sziporkázok egy nagyot hatalmas életbölcsességeimmel, a barátja vagyok, kötelességem segítő kezet nyújtanom.
Nem, nem ismerem, ki az. Ki az, aki ilyen hatással volt rá. Ki az, aki ki tudta ugrasztani a félénk nyuszit, hogy öntudatára ébredjen, és lépjen. Inkább nem is érdekel, mellékes.
Végighallgattam az ömlengést, a boldogságot a viszonzott érzések felett.
Megerőltettem magam, és öröm látszatát keltve, kissé elcsukló hangon gratuláltam. Ezt kellett tennem. Hála Bellnek, hogy nem látta a szemem, mert akkor kiderült volna mindent. Látható lett volna az elpattant ér a mellkasomban, a hirtelen zavar agyvelőmben, jéggé fagyott kezem remegése.
Elköszöntünk. Erőtlen ujjaim elengedték, padlóra ejtették a mobilt. Megtört egy kicsit.
Csak néztem körbe-körbe.
És akkor most? Most mit is? Hogyan? Merre? Csak kóvályogtam, topogtam jobbra-balra. Izgága kutatásba kezdtem. Nem tudom, mit is kerestem pontosan. Nem találtam.
Már a lábam is elnehezedett, nem mozdult. Összerogyott. Lehuppantam a földre. A szoba mozogni kezdett, az emlékek kitapétázták a falakat. Fújtattam, ideges lettem.
Kezem ügyébe került telefonnal tárcsáztam azt, akire számíthatok. Csörög, és csörög. Egyszer, kétszer, hatodszor. Persze minek is venné pont most fel!! Üzenetrögzítő. Mérgemben a falhoz vágtam. Azóta nem érnek el.
És nemcsak engem. Őt sem. Én már biztos nem. Kizárva, kiejtve, legyőzve, eltemetve, megszűnve, sohasemvolt létre kárhoztatva.
Sosem hittem volna. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy valaha is megtörténhet. Pedig a legrosszabbra igazán számíthattam volna, szokásom pedig, most mégsem. Időm sem volt felkészülni rá.
Mennyi minden veszette értékét!! Mennyi minden hiábavalóságként létezik tovább emlékeim között.
Nem kockáztatsz, otthonodban, hazai pályán játszol, biztosra mész, és sok embert meghívsz, amikor bemutatod nekem azt a csodalányt. Szemébe nem nézek, megrázom kezét, fejhangom elvisítom nevem, különbejáratú borospoharammal kiülök az erkélyre, mint egyszemélyes dohányzó brigád. Általad rámállított szórakoztató személyzet követni fog még oda is. Több időt fogok eltölteni a mosdóban, mint bárki más. Részeg leszek, nem engedem, hogy bárki is hazavigyen, hiába kéred, nem fogok nálad aludni. Inkább ájultan fekszek bármelyik park padján, bármelyik aluljáró szegletében, mint abban a puha ágyban, amit felajánlasz. Elárvult, elárultnak érzem majd magam, ordítok az utcán az újabb üveg borommal, és talán én leszek az első, aki követ szorít kezében ellened kicsinyes dühében.. Elfutok, senki nem jön rá ki volt az a vandál, az a mérhetetlen idióta, aki valaha is rád nézett, akiben megszólalt a csengettyű, aki főzött, takarított rád, akit bármikor elő lehetett szedni, aki megértette egy félszavadat, hangtalan bólintásodat, aki betörte ablakod.
|
|
|
