Rovatok
Ajándék
Buliztam
Érdekes
Ez az oldal, itt
Idézetek
Kieg. versekhez
Kultúrpajta
Külbelpol
Mélyértelmű
Mindennapi mindenfélék
Napló
novella
szerelmes sms-ek
Szerelmes-vágyakozós
Szüret
Veder
Vers
Belépés
Azonosító:
Jelszó:
Regisztráció
3 másik
Ilyen vagyok..... [06-04-03]
egy filmforgatás kapcsán [03-02-19]
Szerintem... [03-02-17]
Keresés
Toppon
Porfogó [15-08-02]
Angolkóros [15-08-02]
Az Isten szeretője [15-08-02]
Szorgalmasak
Impresszum
Használat feltételei



Ősz - A Park halála
Mélyértelmű - Lore - 2006. február 9.

szóval ez itt az őszi sorozatom utolsó darabja. igazából csak azért raktam fel a többit, hogy ezt felrakhassam, mert azok nélkül ez sem lenne érthető.

Ott voltak ismét, utoljára az öreg park idős fái között, a megbarnult leveleket - az elmúlt nyár visszamaradt alvadt vér szőnyegét - taposva. És most először, hosszú évek óta, mióta ismerték egymást, most először érezték mindketten, hogy most beszélnek utoljára, hogy a park, beszélgetéseik minden nyárvégben vörössé őszülő otthona utoljára vesztette el zöld díszeit, a millió kis lélegző tüdőt, sokujjú levelet. Csak álltak egymással szemben, Ő, az ember, kezében harmattól izzadó fejszéje, s Visszhang, a fák szomorú, ködtestű ura.
- Rég jártál erre, eltelt egy év...s most, hogy közeleg az életek legvége, a Tél, tudom, érzem, nem beszélni jöttél...
- Nem. Tudod...
-Tudom. Egyszer meghal a park, elmúlik sokszáz éve, elkopik régi dicsősége, megszűnik suttogó hangja, szélbe zúgott, halkan zümmögő dala, elszáll zöld koronája friss illata...
- És én jöttem fáid hóhérjának, engem küldtek, mert odakinn, a kinti világban nem kell már se park többé, se a széllel utazó őszi levél, se fáid út menti sora...nem kell, csak az út maga, a fatörzsek anyaga, s a hely, hol fáid állnak, a gyökerükkel ölelt, őket etető, szerető föld, mi házak szülőhelyévé válhat, mi nemsoká út menti házsor otthona.
- Tudom ezt is. Ilyen a világ. Minél élőbb, látszatra lüktetőbb, érzéseiben annál inkább halott...hát tedd dolgod, hisz ebből élsz ott kinn, parkomon túl. Vedd alvó életét a fáknak, fogd be parkom halkan suttogó száját, etesd meg éhes fejszéd fáim húsával, végezd dolgodat, hisz, bár a nap még csak most ébred, magasra nem mászik az égen, s szemét eltakarva a Földdel, hamar pihenni tér a késő őszben. Hát kezdd el a munkát, vágd ki a fákat!
S azzal csend lett. Nem hallatszott más zaj, csak az ősz keserves nyögése, a szél holt avart kavaró zaja. Ő odalépett az első fához, és fejszéjét húsába, kéreg bőrén át életet altató törzse elrejtett zugába vágta...és felsóhajtott a sok évszázadnyi emlék, a sok kérgébe vésett szó, a sok érzés, mi a szavakat szülte, a sok elmúlt szerelem. Csak repültek a forgácsokba zárt érzés-szilánkok, felnyögött minden fejszecsapással a múlt, s lelkek szálltak szabadon a fa nedvet vérző sebén át, holt lelkek, kiknek otthont eddig a fa törzse adott, lelkek, kik nyugtukat egykor az erős ágakon lógva, a szélben lassan táncolva lelték, s kiket a fa vastag kérge óvott eddig a dermesztő, üres világtól, az igazság igazságtalanságától. És felsóhajtott utószor maga az öreg fa is, elszakadt élete utolsó rostnyi fonálja, elszállt sajgó törzse télbe zárt álma, meghajolt korhadó teste a valóság rideg fejsze-ura parancsára, a földön pihent halott homloka, sok, egykor büszke, vastag ága.
S Ő továbblépett. Ott volt a következő fánál, moha bőrű görnyedt törzse árnyékkal óvó magányánál. Izzadó tenyerével megérintette, végigsimította az apró mohaszálakat, az évszázadoktól ráncos agg lábának puha szőrpihéit. Az őszutó száraz hangja, karcoló szele levágta az öreg fa utolsó leveleit, s azok a föld felé peregve vállán megpihenve elsuttogták a sokat látott élet utolsó hangjait:
- Hát ölj meg! Mit veszthetek? Csapd odvas törzsemhez hideg acél-fogad, vidd e sok belülről feszítő halált, mit éreztem, s láttam, engedd szabadon az ágaimat görnyesztő hangokat...
S lecsapott a fejsze, zokogott a hideg reggel, hulltak harmat-könnycsepjei a vén fára, a sok mohaszálra. És engedett az élet ereje, egy utolsót roppanva a földhöz görnyedt, s elszállt lélek-melege.


1 2 következő