Mélyértelmű - ...gondolatfoszlányok... avagy 9 nap elmélkedései a XIX. sz. hajnaláról...

Hogy írhatnék én a 19. századról; a 21. század úgyszólván még csenevész bakfisa?! Tudják maguk mennyi 200 év távlatából rálátni valamire?! Valami egészen lehetetlen dolog. Kétszáz év alatt dinasztiák születnek és hullnak porba – visszatérve a végtelenség körforgásába (mert porból lett és porrá leszesz az ember), háborúk ezrei (beleértve a törzsi villongásokat is) nyomják bele kitörölhetetlen bélyegüket szívekbe és lelkekbe, költők, írók, művészek jönnek világra, alkotnak – ki nagyot a világnak, ki csak magának – majd haláluk után továbbélnek műveikben. Valószínűleg ők csinálják jól, bár ebben még nem vagyok egészen bizonyos.

Meg kéne ítélnem a 19. századot? – Semmi jogom hozzá. Azon kívül nincs reménytelenebb vállalkozás, mit egy kornak megmagyarázni a hibáit. Egy nemzet lassan nő fel, lassabban, mint egy ember. Az amerikaiak serdülők, a németek és olaszok kamaszkorban vannak, a franciák ötvenévesek, az angolok elmúltak ötven. Az orosz időtlen…

Vagy puszta tényeket kéne inkább kuszán a papírra hajigálnom? – Értelme nem sok lenne. Mint ahogy a revolvernek sincs haszna anyagi töltet nélkül, úgy mit ér a meztelen, napszítta, időgyötörte tény érzelmi töltet nélkül? Semmit.

Talán csak egyszerűen véleményt kéne nyilvánítanom a korról, arról a bizonyos 19. századi hajnalról – a „régi” és az „új” harcáról, a lobogásról, a túlfűtött nacionalizmusról, a busongásról, a „mal du siecle”-ről, vagy nevezzük inkább spleennek? Hogy fűzhetnék én – a garabonciás diák – mindehhez önkényesen véleményt 200 év távlatából, hiszen név és személy szerint már alig ismerjük egymást; a régi és az új nemzedék.

De talán gondolat-és érzelemfoszlányokat hagyhatok magam után (ezt nem tilthatja meg senki, és már úgysem tudnám magamban tartani), ha már végzetünk úgyis közös, s életünk és álmaink alkatrészei egy anyagból valók. – ehhez talán még van jogunk.

Biedermeier

Ma Balatonfüreden jártam… A táj szelíd volt, mintha a betegek, akik e fák alatt, e forrásnál, e világoskék égbolt alatt, mely összeolvad a halványuló vízzel, keresnek gyógyulást beteg szívüknek, megszelídítették volna a természetet. A táj hozzászelídült a betegekhez; kissé sápadt és nemesen ernyedt, mint mindenki, aki megismerte már a halál első könnyű, udvarias érintését. Nyájas táj, hívogató… Megálltam, hallgattam a zúgást; s egyszerre megértettem, hogy kár volt sietni. A fasor melynek lombjai alatt Vörösmarty beszélyének hősei, a „füredi szívhalászok” sétáltak a választott hölgy után, a Kisfaludy Színház romjai, Jókai, Tagore, Salvatore Quasimodo és Blaháné léptének nyoma az erdőben: ez a legtisztább biedermeier.

Órák

Az élet és a történelem órái nem ütnek mindig vészes pontossággal delet vagy éjfélt. Az idő mutatólapján inkább csak ilyen jegyeket olvasunk: „negyed hét múlt két perccel” vagy „fél három lesz három perc múlva”. A „múlt” és a „lesz” között meglapuló időt nevezem én önkényesen békének – ha egyáltalán van köztes idő. És ha nincs is; gyakorlatilag mindegy. Akár kemény, akár puha az óra, nincs jelentősége, az a fontos, hogy pontosan mutassa az időt.

1 2 3 következő