Mélyértelmű - A Pireneusok gyermekei

Budapesten jártam. Ambivalens érzéseket kelt bennem a fővárosunk élete. Sokoldalúsága vonz, kavargó, értelmetlen sűrűsége taszít. Néhány esztendőt éltem ott, és bár életem legdinamikusabb fejlődését tudom azoknak az esztendőknek, valósággal visszamenekültem szülővárosomba, ahol nem kellett úgy éreznem magam, mint a vízből kiemelt soktonnás halászhálóban a halálraítélt halaknak. Összefoglalva: átutazni, néhány napot eltölteni szeretek Budapesten, de élni nagyon nehezen tudnék ott, s ha rákényszerítene a sorsom, hogy mégis a „lehetőségek hazájában” lelhessem csak lehetőségeimet, úgy érzem, sosem tudnám megszokni azt a zsúfolt, rohanó nagyvárosi életformát, ami szoros kelléke a lehetőségeknek.

Néhány napot töltöttem most ott csak, és valami vásárlással voltam megbízva, amit igyekeztem magam mögé tudni.

Tél volt. Az a tipikus, pesti, koszos, szélfútta, sárlepte hókupacos, fűrészporos szürke hidegség, amikor az amúgy is rohanó emberek között nem látni andalgót még keresve sem. A villamos kapaszkodója hideg, a kabátzsebem szintén hideg, az aluljárók az általánoshoz képest még lehangolóbbak. Retkes, huzat nélküli paplanok alatt vegetáló hajléktalanok egymás hegyén-hátán. Egyik olvas valami talált regényt, másik sakkozik pénzért, harmadik üveges tekintettel böfögi műanyag flakonos silány borát. Mellettük elhaladva lelkem sírt a régi rendszerért, amelyiket addig szidott egy egész ország, míg vége nem szakadt, s most az új, szép, gazdag magyarország nyomorúságos szegénysége töményen telíti az aluljárókat élő halottakkal. Látványuk már közömbös, és csak a tudat alá hat. Ha újgazdag lennék, és luxusautón rohangásznék az autónyomorban, ezt talán nem is érzékelhetném, mert nem látnám. Ám a legtöbb pesti ember nem hogy nem újgazdag, hanem lecsúszott maga is, és kényszerül látni, érzékelni a nyomor valóságát. Részvétlenséggel bolyong a hajlék nélküliek között, szemében pedig csak a fásult beletörődés látszik önnön létének bizonytalanságába.

…és milyen jó is annak, aki egyáltalán igyekezhet valahova, mint magam is. Silány, haszontalan áruval gazdagon tömött szuper, hiper, gigamarketekbe, aholis egy kivétel nélkül szuperdrágán kínált értéktelen portékák akciós árait reklámozzák a tudatok alattijaiba, és a pénztárnál kopasztják nyilvánosan eme tudattalanokat.

Már elég közel jártam egy ilyen csábítóan hangzatos nevű gigamarketbe, hogy megbízásomat teljesíthessem. A nyugati pályaudvar alatti világ szélének falai tükrözték fülembe a monoton zajt, melyben saját siető lépteim hangja is belekongott, terelték orromba a szmogteli hideg levegőt, és egyszer csak valami régit érzékeltem ebben a nihilnek nyugodtan nevezhető ábrándtalan pesti levegőben. Nem is igazán tudtam, mi ez a régi, honnan jön, csak azt éreztem, hogy tiszta, szép, nyugodt régi. A szívem figyelt oda rá, és az eszem keresni kezdte, hogy mit fogott a szívem.

Hegedűszó volt az. Gyönyörűséges hegedűszó! Kitérített sietésemből, kitérített gondolataimból, és az ösztönöm szomjasan, sóvárgón kereste a hegedűszó forrását, vitte oda testemet, lelkemet kérni, koldulni kicsit belőle. Legalább harminc esztendeje nem hallott dallamot ismertem fel, amint az lengve, csengve tisztította a levegőt. A Pireneusok gyermekei-t hallottam vonó alól, amit utoljára Tabányi harmónikájából élvezhettem évtizedekkel ezelőtt. Szemem keresni kezdte a zene forrását, és a fülem egyszerre navigált, és itatta a szívemet, a lelkemet.

1 2 következő